Mivel ez a blog tárhely max 20 képet enged beszúrni, három részre kellett bontanom a posztot. Ez a harmadik rész. Itt a link az első részhez és a másodikhoz.

...

Szállásunk ismét egy lovas tanyán volt, ahol szintén volt kint két kis pezsgőfürdő, amit a tanya hőforrásásának a vize táplált. Ez is szuper volt, és még a – máshol nem tapasztalt, de itt valamiért sűrű rajokban támadó – legyek sem mentek a közelébe. Frankó volt belecsobbanni, és kicsit lazítani, élvezni a kilátást. Később egy osztrák lány és srác is kijött, ők pedig a másik pezsgőfürdőbe költöztek be. Egy hét összezártság már kezdte megviselni az idegrendszeremet, ezért jó volt kicsit beszélgetni, röhögni velük, például azon, hogy ők fejből nyomták mindennek a nevét, illetve hogy küldetésüknek tekintették minden egyes vízesés meglátogatását. Az is kiderült a beszélgetésből, hogy aznap éjjel 1 és 3 óra között – ha eloszlanak a felhők – jó esély van sarkifényt látni. Szóval beállítottam a vekkert éjjel egyre, és csuriba’ tartottuk az összes ujjunkat, hogy kiderüljön az ég. Hősiesen fel is ébredtem egykor, de ahhoz lusta voltam, hogy felöltözzek és lemenjek. Sajnos elég volt kinézni az ablakon, hogy lássam, továbbra is felhős az ég, a sarkifény-nézést máskorra kell halasztani.

Másnap körülbelül 400 kilométer autóút várt ránk, amit mi szokás szerint majdnem a duplájára bővítettünk, mert meg szerettük volna nézni a sziget északnyugati részén lévő félsziget fjordjait. A fjordok természetesen gyönyörűek voltak, de néhol több tízkilométeren keresztül a (68-as) főút murvás volt, és ijesztő módon kanyargott a függőlegesen a tengerbe eső sziklákra fel, azok tetején, majd azokról le. A „zabszempróba” itt sem sikerült volna, annyira félelmetes volt, ahogy a murvás úton lefelé kettesben, motorfékkel is 80-ig gyorsuló autó előtt csak a kék óceánt lehetett látni 1-200 méter mélyen, mielőtt az út elkanyarodna.

Az egyik fjordban persze megálltunk egy betonmedencénél megfürödni, amit természetesen egy hőforrás vize töltött meg. Tisztára, mint az egerszalóki hőforrás, csak éppen itt többszáz kilométert autóztunk úgy, hogy egy települést sem láttunk. Erre lehet mondani, hogy kint van a harag farkán. Visszafelé, a dzsípíesz javasolt egy rövidebb utat – természetesen szintén murvásat –, de néhány kilométer után belefutottunk egy nemrég, ideiglenesen kirakott zsákutca táblába. Valami sziklaomlás eltakarította az utat, de úgy gondoltuk, hogy mivel még többszáz kilométer autóút vár ránk, inkább nem nézzük meg közelebbről. Az aznapi szállásunk szintén egy – ezúttal légymentes – tanyán volt, egy kis, remekül felszerelt bungalóban. Gyermekünk, feltöltődés végett, persze azon nyomban elment a kutyákkal és lovakkal haverkodni, mihelyt odaértünk.

Reggel úgy döntöttünk, hogy régen túráztunk már, és a közelben van egy félsziget, amin elvileg minden megtalálható kicsiben, amiről Izland nevezetes. Kinéztük a térképen a félsziget csücskében lévő nemzeti parkot, és annak a főbb nevezetességeit, és beizzítottuk a paripákat. Viszont nem tudtunk ellenállni a konyhaablakból látható párafelhők csábításának – úgy tűnik, nem láttunk még elég melegvizes forrást – ezért tettünk egy kis kerülőt. Nem bántuk meg, ilyen intenzíven, folyamatosan feltörő forróvizet eddig még nem láttunk.

Mellette volt még egy üvegház is, amit a vízzel fűtöttek és amiben többek között paradicsomot termesztettek (elég sok ilyen van Izlandon). Vettünk a paradicsomból egy kicsit, hogy megkóstoljuk (finom volt). A félsziget csücskén – az eddigi csodálatos napfénytől és melegtől eltérően – rohadt nagy északi szél, és szitáló eső fogadott bennünket. Ennek ellenére – kemények vagyunk, mint a fagyott kutya lába! – felmentünk egy kisebb vulkán kürtőjébe (fent elsősorban a széllel kellett komolyan küzdeni: jól jött az esőruha, mert a szél ellen is védett), majd elmentünk túrázni egy remek kilátást biztosító dombtetőre. Nos, talán ez volt az egyik legkihívóbb dolog azok közül, amit eddig tettünk. 5-6 kilométer a viharos szélben, néha csak szitáló, néha viszont erősen, szinte vízszintesen hulló hideg esőben, ami sokszáz tűkként szurkálta az arcunkat.

Nem volt egyszerű, de mi hősiesen megtettük, amit megkövetelt a haza. Persze utána jólesett az autó melege, sőt, az ülésfűtés is. Estére értünk Keflavikba, ahol az utolsó néhány éjszakát töltöttük, és ezzel bezártuk a „szigetkört”. Gondoltuk, hogy inkább ott lakunk, mint Reykjavíkban, nem annyira rajongunk a nagyvárosokért, és amúgy is még jönni-menni szerettünk volna a környéken.

Másnap, szombat reggel ennek a küldetésnek neki is láttunk, meg szerettük volna még nézni a korábban már említett „arany kör” eddig még általunk nem látott részét, a Þingvellir Nemzeti Parkot, ami többek közt arról nevezetes, hogy talán a világon egyedülállóként itt lehet szárazföldön látni két tektonikus lemez – az észak-amerikai és az eurázsiai – találkozását.

Elmentünk, megnéztük, szép volt, de sajnos az előző napi erős északi szél oda is megérkezett, ezért nem tudtuk maradéktalanul kiélvezni a park nevezetességeit. Úgy tűnik, az előző napi gyötrődés nyűgösebbé tett bennünket, mint hittük, úgyhogy kábé délután 4-kor már ismét a szállásunkon voltunk. Ennek a ténynek a szánalmas voltával szembesülve – eljövünk erre a szigetre, elköltünk az utazásra egy valag pénzt, és egy szállodai szobában ülünk délután négykor? – kedvesemmel úgy döntöttük, itt a remek lehetőség a közelben lévő, néhány héttel korábban kitört, és még mindig aktív vulkán megtekintéséhez. Kislányunk amúgy sem akart a vulkán közelébe menni, mert fél tőle, ezért kettesben felkerekedtünk, és elszántan elindultunk. Korábban különböző, egymásnak ellentmondó leírásokat olvastunk a vulkán megközelíthetőségéről, de úgy döntöttünk, hogy ha törik, ha szakad, márpedig mi ezt a vulkánt megnézzük. Elvégre hányszor adódik az életben lehetőség arra, hogy egy működő vulkán közelébe menj? A parkolóhoz érve rájöttünk arra, hogy ezt az érvrendszert nem csak mi sakkoztuk ki, hanem a többi, kábé ezer ember is, akiknek a kocsijai megtöltötték a „közelebbi” parkolót. A „közelebbi”-t azért tettem idézőjelbe, mert később rájöttünk, hogy az a 600 méter különbség egyenletes talajon nem különbség. Szóval visszamentünk valamennyit, és leparkoltunk a távolabbi parkolóba. Beraktuk a hátizsákba, amit kellett, és nekiindultunk. Ekkor már kábé fél hat lehetett, de ragyogóan sütött a nap, és a szél is mintha alábbhagyott volna. Már a parkolóból látszott a dombtető irányában a lávamező, tehát a könnyű túra reményében nekivágtunk. Ahogy közelebb értünk, már látszott, hogy egyrészt az a domb igazából egy hegy, illetve hogy a lávamező egy hágón keresztül látszik – kábé harmadúton a hegyen felfelé –, és valószínűleg a tavalyi kitörésből származik. Ahogy felcaplattunk a hegyoldalon, és odaértünk a hágóhoz, a sejtésünk igazolást nyert: egyrészt a láva valóban nem volt friss, másrészt az igazán meredek kaptató csak ott kezdődött, harmadrészt a táblát, ami azt jelezte, hogy az új vulkáni kürtő még további 5 kilométerre van, illik komolyan venni.

Egymást húzva-taszigálva-bátorítva slattyogtunk fel a gyalogosoknak kialakított szerpentinen (szerpentin, gyalogosoknak = qrva meredek), csak azért, hogy lássuk, hogy az emelkedő tovább folytatódik. Viszont egyre szebb kilátás nyílt a tavalyi lávamezőre, arra, ahogy az utakat, túraútvonalakat elöntötte, ahogy elfolyt a távolban látszódó tenger felé. Ballagtunk-ballagtunk felfelé, meg-megállva, közben érzésre járókeretes nyugdíjasok húztak el mellettünk futólépésben. Az „utat” láthatóan nemrég hozták létre egy kövekkel borított hegyoldal, majd fennsík kellős közepén munkagépekkel. Az út a hegyoldalon egy, feljebb, a fennsíkon kábé másfél méter széles volt; mellette kisebb-nagyobb sziklákkal, kövekkel borított hegyoldal. A munkagépekkel kapcsolatos gyanúnk igazolást nyert, amikor messzebb megláttuk az egyiket leparkolva. Ekkor jött a döbbenet: véget ért az „út”. Innentől kábé egy kilométeren keresztül a kisebb-nagyobb kövekkel borított fennsíkon kellett keresztülbukdácsolni.

Említenem sem kell, hogy természetesen az északi – odafelé szembe fújó – szél is elkísért bennünket, és ott fenn erősebb is volt, ha a meredek emelkedő és a kövekkel borított fennsík ne jelentett volna elég kihívást. Nem tudom, végül hogyan, de kábé 3 óra alatt küzdöttük le a kicsivel több, mint 6 kilométert, és jutalomként ott álltunk a füstölgő kráter fölötti dombon. Kicsit csalódásunkra a láva épp nem ömlött, de itt-ott még vöröslött az olvadt kővel elöntött völgyben.

Egy félóra nézelődés után indultunk vissza. Persze lefelé már gyorsabban ment a dolog, bár a köveken bukdácsolás ebben az irányban is embert próbáló volt. Szerencsére nyáron, ennyire északon később sötétedik, ezért már a kőmezőn túl járva fotóztuk le fél tíz körül a naplementét.

Elmondhatatlanul fáradtan értünk vissza a hotelbe este 11 után.

Másnap, vasárnap úgy gondoltuk, itt az ideje bemennünk a fővárosba és megnézni, mit adnak ott ingyen. A régi kikötő mellett tettük le a kocsit, és gyalogszerrel indultunk a belvárosba.

Természetesen kénytelenek voltunk megállni a többek által ajánlott „fish & chips”-et árusító büfékocsinál (ez a helyes magyar szó erre?). Finom volt, úgyhogy jóllakottan ballagtunk tovább, el a hajó-felújító szárazdokk mellett. Nem volt különösebb tervünk, mert például a modern székesegyház bennünket nem érdekelt, inkább a város hangulatára voltunk kíváncsiak. Sétálgattunk a belváros alsó részén, bementünk egy angol könyvesboltba, ami kávézó is volt egyben – bár a könyvek mind legalább dupla annyiba kerültek, mint otthon, ezért nem vettünk, de az egész nagyon hangulatos volt, a kávé pedig tökéletes. Végül bementünk a Nemzeti Galériába – nem kellett volna, tele volt általunk értelmezhetetlen modern „művel” –, majd felszálltunk a helyi „hop-on-hop-off” buszra és körbejártuk a várost. Kicsit rázós volt, ezért hányingerrel küzdve boldogan szálltunk le a végén.

Hétfőn, az utolsó napon ismét visszamentünk Reykjavíkba, hogy tovább szívjuk magunkba hangulatot. Ezt egy, a régi kikötőben lévő klasszikus étteremben kezdtük – amit évtizedekkel ezelőtt alakított át az akkori tulaj a halboltjából – és ismét leteszteltük a homárlevest. Természetesen itt is finom volt, továbbra is ajánlom. Előző nap, a Nemzeti Galériában kaptunk plusz jegyeket a szintén általuk fenntartott további két múzeumba. Nem túl sok bizodalommal elmentünk az egyikbe. Nos, teljesen megérte. Kábé ilyen típusú kiállításra számítottam előző nap. Ezt követően a belváros felső részén sétálgattunk, hűtőmágnesre vadásztunk, kávét iszogattunk, lazultunk. Jó volt.

Kedd reggel nyugisan összepakoltunk, kifurikáztunk a reptérre, és húztunk vissza, haza.

Koromból adódóan elég sok utazásban volt részem, de azt gondolom, hogy talán ez volt életem legjobb nyaralása. Izland nagyon szép, az életben egyszer tényleg megéri összerakni rá a pénzt, és megnézni. Tudod, ahogy az elején is írtam, batyus halottat még senki sem látott!