A kormányzati kommunikáció szerint a Fidesz amiatt nem támogatja a svédek NATO csatlakozását, mert a svédek tiszteletlenek velünk, magyarokkal. Magyarországot példaként oktatják az iskolában a demokrácia leépülésével kapcsolatban. És ezt Orbánék felháborítónak találják. Azt most hagyjuk, hogy az orosz tankönyvek szerint az 56-os forradalom fasiszta felkelés volt, és ezt nem találják Orbánék felháborítónak, maradjunk a demokrácia leépülésénél.

Szerintem Orbánéknak igaza van. Sértő, hogy a svédek nem ismerik el a Fidesz teljesítményét, hogy az EU kötelékén belül nemhogy leépítették a demokráciát, hanem egy remekül működő maffiaállamot hoztak létre.

Vegyük csak szépen sorjába a tényeket, milyen leleményeket sikerült az állampártnak kiötölnie, végrehajtania, vagy egyszerűen csak elsumákolnia:

COVID

• 48 ezer halott – lakosságarányosan Európacsúcs, és a világ élvonalában van.
• Mindemellett több mint 300 milliárd forintért vásároltak 16 ezer lélegeztetőgépet, a pénz nagyrészét ellopták, a lélegeztetőgépek nagy részét soha nem használták, most raktárakban porosodnak eladhatatlanul. A vonatkozó vizsgálat előtt pedig az összes, ezzel kapcsolatos dokumentumot ledarálták.
• A járványt még felhasználták arra, hogy a rendkívüli felhatalmazással élve elvonják a legnagyobb ipari vállalatok társasági adóját a nem fideszes önkormányzatoktól, ezzel ellehetetlenítsék ezeknek a városoknak a bármilyen fejlesztésekkel kapcsolatos mozgásterét

Lopások

Rengeteg, nagyon drága (nyugat-európai beruházási költségekhez képest 2-3-szor drágább) építkezés, aminek 100%-át Lölö és más NER-es vállalkozók cégei végzik:

• Atlétikai vébé: a stadion és a szervezés költsége bő 300 milliárd forint. Soha nem fog megtérülni. Ebből a stadion építése 246 milliárd
• 2010 után 36 stadion épült az országban, összesen 367 milliárd forintból (az atlétikai vébé-stadionon kívül)
• A Budapest-Belgrád vasútvonal, aminek várható megtérülése 979 év (!!!), magyarországi szakasza 800 milliárd forintba kerül.
  Ennek a szakasznak kilométere 1,4 milliárd forinttal drágább a szerb szakasz kilométerénél, ráadásul a kínai irányítástechnika nem is felel meg az európai szabványnak, ezért vagy még beletolunk százmilliárdokat, vagy csak max 100-zal közlekedhetnek a vonatok rajta.
• Autópályák: 2010 óta további kábé 500 km épült (most már 2000 km körül járunk), átlagosan 2 és 3,3 milliárd forintért kilométere. Viszont Orbánék rájöttek, hogy előbb-utóbb már nem lehet többet építeni, de a meglévőket fenn- és karban kell majd tartani, ezért odaadták Lölönek a fenntartást 35 évre (!!!). A becsült költség 10 ezer milliárd forint. Ebben nemcsak a fenntartás, hanem további építések és bővítések is benne vannak.

„Visszautasíthatatlan ajánlatok” vállalkozások „átvételére”

• A jól menő kisebb vállalkozásoknak, vállalkozóknak egyszerűen ultimátumot adnak, hogy vagy eladják a (nem eladó) vállalkozásukat, vagy tönkreteszik őket. Csak a szűk környezetemben ez történt az egri Panoráma Hotellel, majd a Hotel Egerrel is.
• A nagyobbaknak tényleg nagyvonalú ajánlatot tesznek – lásd Vodafone (660 milliárd forint), vagy Budapest Airport (4 milliárd euró = 1500 milliárd forint) – és megveszik.
• A harmadik lehetőség, hogy állami kötődésű céget odaadnak, vagy áron alul eladnak NER-eseknek, majd nagyon sok adófizetői pénzt pumpálnak bele. Lásd Hunguest Hotels: amióta 2016-ban Orbáné lett, tízmilliárdokat adott nekik az állam fejlesztésekre, felújításokra.
  A másik példa, ami eszembe jut, a Visontai Erőmű: 2018-ban megvette Orbán (Lölö) 5,9 milliárdért – a magyar államnak nem kellett ennyiért –, még abban az évben kivettek belőle 11,2 milliárd osztalékot az eredménytartalék terhére, majd a magyar állam megvette tőlük 17,4 milliárdért.

Miközben ezermilliárdokat lopnak el,

lassan átalakítják az oktatást, egészségügyet.

(Ja, a teljes magyar oktatás éves költségvetése kábé 2000 milliárd forint – csak hogy tudjuk hova tenni az ellopott pénz nagyságrendjét.)
Azért nem írom, hogy tönkreteszik az oktatást és egészségügyet, mert ez nem igaz.
A magániskolák, magánklinikák virágoznak, jóminőségű szolgáltatást nyújtanak. Azoknak, akik meg tudják fizetni. Aki nem tudja megfizetni? Az beszopta.

• Ha arra gondolsz, hogy a te gyereked a rendes oktatási rendszerben is remekül fejlődik és teljesít, két dolog jusson eszedbe: 1. Mennyi pénzt költöttél különórákra, matekra, angolra? No, az nem a közoktatás volt, hanem magán. 2. Lehet, hogy a gyereked jól teljesít, de versenyképes tudást szerez kitűnő tanulóként nemzetközi szinten? Mert a jól fizető (nagy) cégeknél olyan fiatalokkal kell versenyeznie, akik más országokban tanultak.
• Vagy ha az jut eszedbe, hogy te a magyar egészségügyben is tökéletes ellátást kapsz, a következő kérdéseket ajánlom figyelmedbe: 1. Magán fogorvoshoz jársz, vagy az államihoz? És nőgyógyászhoz / urológushoz / gasztroenterológushoz / …? 2. Elégedett voltál azzal, amit a kórházban tapasztaltál, amikor legutóbb egy közeli hozzátartozód benn volt? Mindent kapott, rendes kaját, evőeszközt, budipapírt, jó (egészségügyi) ellátást?

Az akkugyárakról, aszályról-öntözésről-vízről, környezetvédelemről és fenntarthatóságról is akartam írni, de ha eddig eljutottál, akkor te is tudod, miről beszélek. Ha pedig nem olvastál eddig, minek koptatnám tovább az ujjaimat?

Mindeközben az ország választott vezetői, pereputtyuk és strómanjaik már azt a fáradságot sem veszik, hogy a köztörvényes bűnözéssel megszerzett vagyonukat titkolják. Mennek luxusjachtozni a Földközi tengerre, hatalmas kastélyt építenek Hatvanpusztán, felvásárolják fél Tihanyt és luxusnyaralókat építenek oda, szupersportautókat gyűjtenek, satöbbi.

Szóval méghogy leépült a demokrácia Magyarországon? Én is megsértődnék a svédekre, ha ezt tanítanák a gyerekeiknek!

Nagyon frankó kis maffiaállamot sikerült itt bő évtized alatt felépíteni. Ez azért több elismerést érdemelne, nem?

Hülye svédek!

A napokban két cikket is olvastam a fenti témában. Az egyik az Élet és Tudományban jelent meg, egy interjú Muszbek Mihály sportközgazdásszal, a másik pedig egy, az erre a cikkre írt vélemény a Nemzeti Sportban jelent meg, a szerző Szöllősi György.

Most eltekintenék attól, hogy mi a véleményem a két emberről, hogy Szöllősit egy, a magyar adófizetők pénzéből Orbán szekerét toló bérújságírónak tartom, míg a másik csávóról életemben nem hallottam még (amúgy a Testnevelési Egyetem docense). De a cikkekben leírtak inspiráltak arra, hogy leírjam a saját véleményemet – nem mintha rajtam kívül ez bárkit is érdekelne, de ez rendben is van.

Mind a két cikk több irányból közelít a magyar focihoz, különböző (ténynek beállított) állításokat hozva érvként:

1. Jó-e a magyar foci?
2. Népszerű-e a magyar foci?
3. Túl van-e tolva a politikai jelenlét a magyar focimeccseken?

Szóval, jó-e a magyar foci?

Nem, a magyar foci nem jó. Konkrétan szar.

A klubcsapataink nemzetközi eredményei szánalmasak. A Fradin kívül mostanában egy csapatunk sem jutott be semmilyen nemzetközi kupa csoportkörébe, pedig van már 3 nemzetközi kupa, és a csoportköreikben, 96 csapat közé statisztikailag nem lehetetlen bekerülni. És a Fradi, az egyetlen magyar csapat mennyire jellemzi a magyar foci minőségét? Egy magyar, a kapus számít stabil játékosnak benne. A többi olyan külföldi játékos, aki köszöni szépen a magas fizut – amilyen sokat máshol ilyen alacsony teljesítményért nem kapna –, jól elvan.

A magyar válogatott már eredményesebb, a legutóbbi két EB-re kijutottunk – pótselejtezőkkel – és ott megálltuk a helyünket. Vébén viszont 37 éve nem voltunk, a legutóbbi vébéselejtező csoportunkban negyedikek voltunk Anglia, Lengyelország és Albánia mögött. (A szerbek, akikkel most egy EB selejtezőcsoportban vagyunk, és megvertük őket Belgrádban, veretlenül, csoportgyőztesént jutottak ki ugyanarra a vébére, a portugálokat megelőzve. Ott aztán ki is peregtek a csoportkörben 1 ponttal.)

Szokás hivatkozni arra, hogy bezzeg a Nemzetek Ligájában milyen jók vagyunk. Idézzük már fel, hogy a miért hozta létre az UEFA a Nemzetek Ligáját! A barátságos meccsek kiváltására. Azért, mert úgy gondolták, többen kíváncsiak közel azonos erősségű csapatok meccseire, főleg ha valamilyen versenyt is belevisznek, mint random tétnélküli meccsekre, ezért több pénzt is lehet kaszálni. Viszont ezzel a barátságos meccsek száma majdnem nullára csökkent, és a lehetőség, hogy a nemzeti csapatok szövetségi kapitányai tét nélkül kipróbálhassanak új játékosokat, új taktikai elemeket, lényegében megszűnt. Mit tettek erre a nagyobb focinemzetek szövetségi kapitányai? Semmit. Arra használják a Nemzetek Ligáját, mint korábban a barátságos meccseket: új játékosok, új taktikai elemek kipróbálására. Az, hogy feljutnak, kiesnek, leszarják. Példa: az EB-második Angliát oda-vissza megvertük az NL-ben, ki is zúgtak az A csoportból. A szövetségi kapitányukat ugyan kritizálták, de hagyják tovább dolgozni. Hogy szerepelnek a mostani EB-selejtezőkön? 4 győzelem, 1 döntetlen, 16 rúgott, 2 kapott gól. (És nem egy gyógycsoportban vannak.) Mert az EB selejtezőkön van tét. Az NL-ben nincs.

Persze javul a válogatott, mert Csányi Sándor (és Orbán) egyrészt okosan kinevezte és megtartotta azt a Rossit, aki jól tudja kezelni ezt a csapatot, ismeri a magyar realitást, és kihozza a maximumot, másrészt pedig van néhány jó – többnyire nem a magyar rendszerben kinevelt – játékosunk, akiket Rossi nagyon jól használ fel a válogatottban.

Népszerű-e a magyar foci?

Népszerű a válogatott? Igen, de még mennyire.

Sőt, ha bármilyen más nemzetközi meccset is rendeznek itthon, garantált a teltház a „Puskásban”, szívesen mennek ki az emberek, családok. Tényleg jó látni, ha nem játszik alárendelt szerepet a csapat. Ha meg néha mégis, az belefér, ez a foci.

A magyar bajnokság?

Egy demagóg kérdés: mikor voltál utoljára fizető nézőként magyar bajnoki meccsen?

Kicsit komolyabban: a statisztikák szerint átlagosan félház előtt mennek a meccsek. Ez jobb, mint 10 éve volt. Viszont elég jó? Németországban, a bundeszlibában teltházas meccsek vannak. A másodosztályban is. Az angol premier ligában is, bérletet csak kihalásos alapon lehet megörökölni. A másodosztályban szintén. Szóval attól függ, mihez viszonyítunk. Ha ahhoz, ami Angliában vagy Németországban van, ez nagyon gyenge. Ha ahhoz, amennyi pénz költöttek a magyar adófizetők a stadionokra, mennyit költenek szintén a magyar adófizetők a játékosok, sportvezetők, slepp fizetésére, szerintem még gyengébb. Ami elkeserítő, hogy a kiút sem látszik. Vagyis látszik – jobban kéne kontrolálni, mire megy a lóvé, jobban számon kellene kérni a teljesítményt, a fiatal magyar játékosok fejlesztését, satöbbi –, de senki nem tesz semmit ennek érdekében. Ha persze ahhoz viszonyítunk, ami 20 éve volt, most jobb a helyzet. De elegendő megtérülése ez azoknak a csilliárd forintoknak, amit beleöntöttünk?

És végül, túl van-e tolva a politikai jelenlét a magyar focimeccseken?

Igen, oltári, gusztustalan módon.

Úgy tűnik, mintha presztízst csináltak volna abból az Orbán-hívők, hogy ott kell felvonulni a VIP-páholyban, ezzel is ki kell nyilvánítani a rendszer iránti hűségüket. Nem fizetnek azért, hogy ott legyenek a meccsen, hanem kiérdemlik, hogy meghívják őket a VIP-be. És ennek ellenkezője is igaz, lehet mondani: aki nem Orbán-hívő, mit keres focimeccsen? Eddig pampogott, hogy miért stadionra költik a pénzt, most meg kimegy és élvezi a jót? (Amit mellesleg az ő pénzéből is építettek.) Atya ég! Mennyire kifordított gondolkodás ez? Csak az járhat meccsre, aki Orbán-hívő? Mi van? Aki meg Orbán-hívő, annak járnia kell focimeccsre, mert így is ki kell nyilvánítania a feltétel nélküli hűségét a nagy jodához.

Őszintén megvallva leszarom, hogy Orbán jár-e focimeccsre vagy sem. De ne legyen már az hír, ha igen! Vagy ne a magyar adófizetők pénzén, honvédségi repülőn utazzon már el egy-egy focimeccsre! Vegyen ki szabadságot, oszt menjen isten hírével! Mint más emberek. Emlékszem, 2011-ben, amikor Berlinben kezdtem dolgozni és még hetente ingáztam, többször utaztam egy gépen Schmitt Pállal, az akkori köztársasági elnökkel. Bizniszklasszon utazott, ő szállt fel utoljára, és ő szállt le először, hozta-vitte a nagy fekete autó. Volt belőle hír? Nem! Az volt a normális. Most meg?

Szóval igen, kurvára túl van tolva a politikai jelenlét a magyar fociban. És igazából, ha csak ez az egyetlen dolog változna, már sokkal kellemesebb lenne a légkör a magyar foci körül.

Sokmindenféle dolog kavarog az agyamban mostanában, sokféle inger ért, úgyhogy ez hosszú lesz.

Először is, bajnokok libáját nyert a mencsesztersziti.

Egyrészt ez örömteli, mert szerintem magasan a legjobb csapat nyerte meg a kiírást – mesteri módon  gyalogoltak át az elődöntőben a Real Madridon –, valamint a talán legjobban felkészült edző.

Másrészt. Igen, a másrészt arról szól, hogy ott vannak (van?) az Egyesült Arab Emírségek (UAE).

Az UAE egy olyan ország, ami az elmúlt 40-50 évben gazdagodott meg az olaj miatt a semmiből, ami egy dolog. Lehet úgy is meggazdagodni, hogy beletolnak kemény munkát, van némi szerencséjük, osztán jó napot! Viszont az Emírségek egy lényegében rabszolgatartó királyság, ahol csak a külföldiek dolgoznak – a helyieket akkor is ellátja az állam, ha semmit nem csinálnak –, és amikor a többségük (jellemzően a fizikai melósok) munkába áll, elveszik az útlevelét, nagyon gáz szállásokon alszanak, szarnak az emberi jogokra, satöbbi. Ahogy Katarban is látható volt a focivébé előtt, az emberélet sem számít, amikor haladni kell valamivel, bár a melósokat is megfizetik annyira, hogy tudnak hazaküldeni lóvét a Fülöp Szigeteken maradt családnak. Amikor pedig a céged úgy dönt, hogy nem kellesz már, egy napod van rá, hogy elhagyd az országot. Persze a vezetői pozíciókat nagyon jól megfizetik, és ők luxus körülmények (ottani normál körülmények) között élnek, de az egynapos szabály rájuk is vonatkozik.

Nos, ezek az országok úgy próbálják az elég negatív politikai imidzsüket javítani, hogy a világ píszíbb részén népszerű sportokba invesztálnak mérhetetlen mennyiségű pénzt azért, hogy inkább a sportsikerek jussanak az ember eszébe, amikor Katar / Szaúd-Arábia / az Emirátusok nevét kimondják, nem pedig feldarabolt újságírók, emberi jogok vastagon leszarása, száz meghalt vendégmunkás, környezetszennyezés.

Szóval az emír 15 éve úgy döntött, hogy kellene ezen az imidzsen valamit faragni, biztos megfizetett valamilyen marketinges embereket, akikkel együtt kitalálták:

FOCI

Kerestek egy nagyhangú országban (Anglia) egy szarban lévő klubot (mencsesztersziti), amit megvettek. Beleöntöttek csilliárd dollárokat, felvásárolták a legdrágább focistákat, sportvezetőket, végül edzőket, hagyták őket dolgozni, és 15 év alatt létrejött a semmiből egy világverő focicsapat. A Chelsea is hasonló volt, csak ott egy orosz olajmilliárdos oligarcha próbálta tisztára mosni a pénzét és valamennyire legitimálni az orosz diktatúrát – ebbe mondjuk pont beleszart Putyin a „katonai műveletével”. De a Paris Saint Germain pont ezt az utat próbálja járni (abban katari pénz van), a Newcastle-lel is ez a terv (az pedig szaudi lóvé), de Christiano Ronaldo és Karim Benzema éves 200 millió dolláros fizuja Szaúd-Arábiában is erről szól.

Szóval ezért van ez a nagyon hosszú „másrészt”.

És ezért nem tudok felhőtlenül örülni a City sikerének. Mert az tény, hogy Guardiola – akiről Haaland beépítéséig, a tiki-takától megszabaduláson keresztül a csapatjáték átszervezéséig, majd a Real leveréséig azt gondoltam, hogy csak mákja volt a Barcelonánál, jókor volt jó helyen – a világ egyik legjobb edzője. Az a csapat, amit felépített, tényleg egy CSAPAT – nem a világ legjobb játékosai vannak benne, hanem pont a megfelelő játékosok, akikből egy CSAPAT lesz.

Viszont. Az elmúlt 15 évben az arabok minden követ megmozgattak, loptak, csaltak, hazudtak – konkrétan nem loptak, de az tény, hogy csaltak, hazudtak és törvényt szegtek – csak azért, hogy bekerüljön a vitrinbe egy európai trófea.

És ilyenkor felfordul a gyomrom.

Mert számomra aki törvényt szeg, az köztörvényes bűnöző.

És nem európakupákat kellene lobogtatnia, hanem az ánuszrózsájára vigyáznia a böriben, amikor lehajol szappanért. Mint Orbán és társai: nekem mindegy, „milyen szépen imádkozik az istenkéhez”, mert bűnöző. Imádkozhat. A börtönben. De tisztességes emberek közé ne engedjék már, basszák meg!

Ennyit akartam mondani a mencseszterszitiről.

A másik dolog, amiben kinyilatkoztatást szerettem volna tenni egy olyan téma, amiről már írtam. Nem is túl régen. De mivel a nemzetközi helyzet fokozódik, valamint jöttem-mentem mostanában itt is, ott is, közutakon vezettem vagy 5-6 országban elég sokat, orvosnál is voltam, többnél is, mindeközben kishazánkban…

Szóval a téma a nemzeti költségvetés. Ismét.

Az egyik, hogy az orbáncsalád vagyona most már hivatalosan is elérte a százmilliárd forintot.

Százmilliárd

Tudod, az mennyi? Vezessük le:

• egy tanár havonta (kerekítsünk kurvára felfelé!!) bruttó 500 ezret keres
• az évente 6 millió
• ha dolgozik 40 évig (itt lefelé kerekítek, tudom, de nagyságrendileg a végén stimmelni fog), életében keres 240 millió forintot
• hány évig kellene dolgoznia, hogy 100 milliárdja legyen?
  16 ezer 666 évig, és még egy kicsit
• tegyük fel, hogy az orbáncsalád minden tagja tanár: az récsellel, tiborccal, orbán apjával, testvéreivel, azok pereputtyával együtt mondjuk 20 tanár
• ha mind a huszan melóznak, a 100 milliárd összejön 800 év alatt – az Árpádház még köszi, jól volt, akkor elkezdtek tanárkodni, mostanra összejött

Na, ezt ők összehozták 13 év alatt. Papíron. Mert ne felejtsük el, Lölö neve alatt – az is az orbán pénze – ennek sokszorosa megvan már rég. Konkrétan a magyar gazdaság kábé 20%-a az övék. De most már be is merik egy kis részét vallani.

Mindemellett.

Itt van ez a „kis recesszió”, a „majd évvégére egyszámjegyű” (ja!) infláció. Merthogy einstandolták a 10-es évek gazdasági fellendülése alatt az országba ömlő lé nagy részét, és ugyan vannak stadionok, de nincs olyan hazai iparág, amire ilyenkor, amikor baj van, lehetne támaszkodni.

Megoldás?

Egyrészt „Gyurcsány”, „dollárbaloldal”, „Soros”, „az ellenzék nem engedi hogy az EU utalja a pénzt, ami jár nekünk”, másrészt különadók, áremelés, satöbbi. Persze gondosan figyelve arra, nehogy a saját vagy haverok cégeire is különadókat vessenek ki. Hol van a „ne velünk fizettessék meg”?

Most ki fizet, tessék mondani?

Mindeközben az utak állapota egyre szarabb, az egészségügy döglődik, az oktatás megfeküdt. Nem a magán-egészségügyről, magán-oktatásról, és a fideszes falvak tükörsima útjairól beszélek, hanem a KÖZ-egészségügyről, KÖZ-oktatásról, KÖZ-utakról. Mert jusson eszünkbe, mi is az állam fő szerepe? Az, hogy az emberektől beszedett pénzt (lásd: adó) ezeknek a KÖZ-feladatoknak az ellátására fordítsák (nem arra, például, hogy százmilliárdokból menjen az agymosás – a tévén, plakátokon, rádióban / ja, ennek a normál országokban folyó megfelelője a KÖZ-tájékoztatás).

Ez nem sikerül, de mivel keményen dolgoztak, már bevallva is összejött nekik százmilliárd, a rohadt édesanyjukat! Emellett persze folyamatosan költenek pénztemető, soha meg nem térülő dolgokra. Atlétikai vébé, Forma-1, foci akadémiák, tízezer Nemzeti Sport vásárlása minden nap, … És mi is az összefüggés a mencsesztersziti és e között? Hát az, hogy

orbánék ugyanúgy a saját diktatúrájuk legitimmé tételére használják a sportot, mint az arab diktatúrák.

Én nem értem, hogy ez a köztörvényes bűnöző hogy lehet miniszterelnök (most hagyjuk a többi kormánytagot), és hogy létezhet még mindig olyan magyar ember, aki beszopja a „Gyurcsány-Soros-Brüsszel” dumát, vagy azt gondolja, hogy „más se lenne jobb”. Lószart nem. Bárki jobb lenne, bárkik jobbak lennének, akik nem bűnözők.

Az utolsó téma mi más, ki más, mint Gyuribácsi. A Soros.

92 évesen átadja a milliárdjai (dollárban!) kezelését az egyik fiának, Alexnek. Egyrészt ki nem szarja le?

Másrészt. Mert itt is van egy másrészt.

orbán mit csinál? Készíti elő a terepet arra, hogy most már az Alexet lehessen utálni. Nyilván, amíg az öreg él, addig „ő mozgatja a háttérből a szálakat” – már zakatol rogántóni gépezete, készülnek a molinók. Jut eszembe, arra már senki nem emlékszik, hogy orbán miért beszél olyan jól angolul? Merthogy ez volt a Karácsony ellen orbánék egyik muníciója a polgármester választáskor, hogy „némmá, há még angolul se beszél” (mellesleg Tarlós angoltudásáról mindmáig nem tudunk semmit). Szóval orbán azért beszél ennyire jól angolul, mert Soros ösztöndíjjal tanult Oxfordban.

Soros fizette neki az iskolát, kosztot, kvártélyt.

Akkor nem volt büdös a pénze. (Ja, meg még akkor nem volt orbánnak százmilliárdja.) Pedig Soros alapítványai akkor is civil szervezeteket támogattak. Csak éppen akkor azok a civil szervezetek (NGO-k, non-governmental organization, „nem kormányzati szervezet” = nem kormányzati, vagyis civil) az ifjú orbán hasznára voltak, aki akkor még hitt a demokráciában. Most, hogy az autokráciában, diktatúrában hisz, nem a demokráciában, persze ezek a szervezetek az ellenségei lettek.

Van sok ilyen NGO, nemcsak Sorosék támogatnak ilyeneket, de mennyivel könnyebb azt mondani a magyarnak hogy „soros”, mint azt, hogy nem hiszünk a „Save the Children” („Mentsük meg a gyerekeket” – a világ legnagyobb NGO-ja) céljaiban.

Csak azok kedvéért, akiknek a gépén nem működik a gúgli, mik is ezek az ellenségek, mik a legnagyobb NGO-k?

1. Mentsük meg a gyerekeket
   (ja, nem a meleg propagandától, hanem az éhenhalástól)
2. Oxfam – szegénység ellen szervezet
3. Orvosok határok nélkül
4. BRAC – szociális fejlesztés, katasztrófa kockázat-csökkentés, stb
5. World Vision – szegénység, oktatás, gyermekvédelem, stb
6. Nemzetközi mentőbizottság – humanitárius katasztrófák után segít a túlélőknek
7. …

Baszki, ezek tényleg ellenségek, be kéne mind tiltani.

Szóval vannak ezek a képzelt ellenségek, és mennyivel jobb ezeket utálni, mint olyan kellemetlen kérdésekkel szembenézni, hogy

„nagyhasú, hova lett a pénzünk, amit rád bíztunk, hogy KÖZ-szolgáltatások fejlesztésére költsd, hogy a bőr hűljön rád?”

Kicsit össze vagyok zavarodva, megmondom őszintén.

Miután az oroszok blokád alá vonták az ukrán kikötőket, segíteni kellett, hogy az ukrán gabona elkerüljön Ukrajnából azokba az országokba, amelyeknek az ukránok korábban is szállítottak: Afrikába, Ázsiába, satöbbi. Ugyanis enélkül a gabona nélkül ezekben a célországokban éhínség, humanitárius katasztrófa fenyeget.

Mivel EU tagállamok szomszédosak Ukrajnával, ezért az EU – szerintem nagyon helyesen – segített, lehetővé tette a gabona átszállítását ezeken az EU országokon, köztük Magyarországon. Vámmentesen, minden mentesen, gondolom.

Erre a gabonát elkezdték szállítani, viszont egy csomó ezekben a szomszédos országokban maradt, ami probléma (például a helyi termelőknek), mert kurvára lenyomta a helyi gabonaárakat. Mire ezek az országok bekeményítettek, és szembemenve az EU döntésével, betiltották az ukrán gabonaimportot. Az EU persze emiatt hőbörög, mert nem ez volt megbeszélve.

Kábé ennyi a hír például az Arte videójában.

Na, és miért is vagyok összezavarodva? Egy csomó minden miatt. Sorolom.

• Miért marad ki az a videóból (és sok hírből), hogy Ukrajna nem az EU szabályozásoknak megfelelően termeszti a gabonát?
  Olyan vegyszereket használnak, amit az EU-ban már rég betiltottak, illetve génmódosított gabonát is termeszthetnek, ami szintén tiltott az EU-ban. Gondolom, ezeknek is köszönhető a nagyobb hozam, az alacsonyabb ár.
• Hogyhogy nem szervezték meg atombiztosan, hogy az ukrán gabona tényleg csak keresztülhaladjon ezeken az országokon, és aztán elhagyja az EU-t?
  Ha erre a nagy sietségben nem volt idő, miért nem szervezik meg most, sovány kismalac vágtában?
• Mi van most a humanitárius katasztrófával, miért nem beszél erről senki?
  Mert ha a gabona az EU-ban maradt, akkor nem jutott el a célországokba (Afrika, Ázsia), vagyis ott szarban vannak. Vagy így, hogy itt van az ukrán gabona az EU-ban, és kurva sok pénzt lehet vele keresni, már nem számít, hogy egy másik kontinensen emberek halnak éhen?
• Miért nem használja ezeket az érveket Orbán és csapata, amikor az EU-t becsmérlik?
  Annyi minden hülyeség miatt harcolnak az EU-val, olyan sok hazugságot összehordanak. Most itt van néhány tény (gondolom, ezek tények) és észérv, mi a francért nem ezekkel az észérvekkel próbálnak segítségek kérni, támogatást szerezni (vagy akár együttműködve a lengyelekkel, románokkal, szlovákokkal, bolgárokkal valami tényleges megoldást közösen kiharcolni)?
  
  Vagy annyira be vannak rendezkedve a hazugságokra ültetett propagandagyártásra, hogy amikor van egy ilyen ziccer, amikor valamilyen tényre lehetne propagandát felhúzni, azt már észre sem veszik, mert igaz? (Komolyan, megnéztem mindenféle fideszes médiumot, semmi.)
  
  Vagy ők azok, akik kurva sok pénzt akarnak keresni az ukrán gabonán, ezért kussolnak? (Valahogy ezt nem hiszem, mert betiltották a behozatalt.)
  
  Amúgy már az is elég lenne a zavaromhoz, hogy most véletlenül egyetértek Orbánnal, hogy nemcsak a gabonaimportot, hanem a gabonatermékek behozatalát is betiltotta. Ha a gabonában olyan technológia, vegyszerek vannak, ami az EU-ban tiltott, ezek a dolgok nem tűnnek el, csak azért mert feldolgozzák.

Valaki világosítson már fel, mert tényleg nem értem.

A magyar sajtóban mindig ilyeneket olvasni, hogy „a kormány úgy döntött…”, vagy „a parlament elfogadta…”, vagy „az állami költségvetés terhére…”, vagy „az EU támogatásokból…”. Nem tudom, hogy szándékosan kommunikál így a sajtó, vagy egyszerűen a magyar sajtókultúra a szocialista éveknek köszönhetően ezt fogadja el politikailag korrektnek, de az idézett kifejezések elfedik a lényeget az újságot olvasó, rádiót hallgató, tévét néző emberek előtt.

Szóval öntsünk már tiszta vizet abba a kurva pohárba, és gondoljuk már közösen végig, hogy mi micsoda!

Kezdjük az elején!

„A kormány úgy döntött…”

Ki is ez a kormány?
Jelenleg, már 12 éve a fidesz (és kdnp) által delegált miniszterek, elükön Viktor királlyal a kormány. Amikor „a kormány úgy döntött”, akkor ez a tizenöt fideszes, kádéempés politikus döntött úgy, és elsősorban Orbán. Korábban, 2010 előtt, ezeket a főpolitikusokat más pártok delegálták. Akkoriban tizenvalahány szoci döntött úgy, meg az eszdéeszesek. Nem valami misztikus háttérhatalom.

Hadd mondjak egy-két példát:

• Orbán és a tizennégy főből álló fideszes banda döntött úgy, hogy Magyarországra hozunk kurva sok akkumulátorgyárat, ami sok embert szeretne foglalkoztatni, ezzel elvileg munkát ad a majd kivonuló autóösszeszerelő üzemekben jelenleg foglalkoztatottaknak, de nem ad alternatívát ezen autóipari cégek magyar beszállítóinak. Mindamellett persze hatalmas környezeti és energia terhet ró minden magyar emberre.
• Orbán és a tizennégy másik fideszes döntött úgy, hogy a tanárokat, egészségügyi dolgozókat nem fizetjük meg, viszont az NB1-es focisták átlagbére 1,5 millió forint.
• Orbán és a haverjai döntöttek úgy, hogy az orvosokat képviselő kamarát tönkreteszi, anyagilag ellehetetleníti, mert az nem volt hajlandó támogatni az átgondolatlan ügyeleti rendszert, amit néhány géniusz összetákolt (aztán a parlament – lásd alább – egy napon belül elfogadott).

A következő is frankó,

„a parlament elfogadta”.

Amióta, már majd’ 3 éve rendeleti kormányzás van, ezt egyre kevesebbet halljuk, mert a rendeleti kormányzásban „a kormány dönt”, a parlament nem szavaz. De felejtsük ezt el egy kis időre. A parlament: 199 közszolga, akiket a felnőtt magyar állampolgárok közül, a felnőtt magyar állampolgárok választanak ki, hogy a magyar állampolgárok érdekeit képviseljék, az alapján irányítsák az országot. Ezekből jelenleg 135 fideszes vagy kádéempés (már 2010 óta). Ezért amikor „a parlament úgy dönt”, akkor ez a 135 fideszes, kádéempés dönt úgy, mert tökmindegy, hogy a maradék 64 nem fideszes mit mond.

• Ezek a fideszesek döntöttek úgy, hogy einstandolják a médiát
• Ezek a fideszesek vették el és élték fel a 3000 milliárd forintnyi magánnyugdíjpénztári vagyont

Na, ez is jó,

„az állami költségvetés terhére…”,

vagy „állami beruházás…”, és „a magyar állam hitelt vett fel”. Az állami költségvetés a te pénzed. Az, amit befizetsz ÁFAként, amikor megveszed a csirke farhátat, amit a jövedelmedből SZJA-ként levonnak, vagy a jövedéki adó, ami a benzin árában van, amit a kocsidba tankolsz. A tiéd. Nem a nyuszi tojta, nem a mikulást hozta. A te pénzed, aki adót fizet, vagy vásárol bármit is Magyarországon. Akkor is a te pénzed, amikor állami költségvetésnek hívják.

• Szóval amikor „a kormány úgy dönt”, hogy a focisták átlagbére 1,5 millió forint, de még egy negyedik ligában játszó „labdarúgó” is jól él a fizetéséből – nem beszélve a körülöttük lebzselő élősködőkről (hívjuk őket sportvezetőknek) –, a tanárok havi átlagbére pedig 400-450 ezer, akkor a fidesz döntött úgy, hogy a te pénzedet inkább a focistáknak adja, mint a tanároknak.
• Vagy amikor a fent nevezett akkumlátorcégek kurva nagy állami támogatást kaptak, hogy Pumalendre jöjjenek, akkor a te pénzedből adott nekik a fidesz ahelyett, hogy…
• Amikor „állami beruházásként” foci és atlétikai stadionokat építünk, nem pedig az egészségügyet fejlesztjük, akkor Orbán és néhány haverja dönt úgy, hogy a pénzedet a focistáknak adja, nem pedig az egészségedre vagy a gyereked oktatására költi – mert a szórakozás, amit egy Mezőkövesd-Felcsút rangadó nyújt mind a 350 kilátogatónak többet ér, mint az egészség, vagy a gyerekeid jövője.
• Amikor pedig a FUDAN Egyetemre, Budapest-Belgrád vasútvonalra a kínaiaktól, Paks 2-re pedig az oroszoktól hitelt vesz fel, azt a hitelt a te nevedben veszi fel, neked kell visszafizetni.
• És persze mindezeknek a beruházásoknak azt a részét is te fizeted, amit Lőrinccel, Tiborccal és a többi strómannal ellopatnak.

Végül az

„EU támogatások”.

Na, ez szintén a te pénzed, amit a német, francia, svéd adófizető emberek dobnak össze neked – ugyanis ez is „az államháztartás”-ba megy – azért, hogy Magyarországon olyan dolgokra költsék el, ami segít az életszínvonalat felzárkóztatni az EU átlagára. Szóval, amikor az EU számon kéri, hogy Orbánék ugyan ne lopják már el ezt a pénzt, akkor a német, francia, svéd emberek követelik azt, hogy a pénzüket, amit a magyaroknak adnak, azért, hogy a jövőben a magyaronak jobb életük legyen, ne néhány szarcsimbók, élén Orbánnal lopja el.

Tehát ha a jövőben például azt hallod, hogy „a kormány úgy döntött, hogy az állami költségvetésből magánalapítványokba csoportosít át 50 milliárd forintot”, akkor tudd, hogy Orbán épp most lopott el tőled 50 milliárd forintot.

Vagy ha Orbánék az EU-t fikázzák, mert addig nem utalja az EU támogatásokat, amíg nincs rá garancia, hogy korrupció a közelébe se ér ennek a pénznek, akkor az EU arra kér biztosítékot, hogy a német, francia, svéd emberek által a magyaroknak összedobott pénzt ne lopja el Orbán és néhány haverja. És a fikázás azt jelenti, hogy „jajj, nehogy már ne szabadjon ebből lopnom!”.

A végére, összefoglalásként egy kis szótár:

• kormány = Orbán és 14 fideszes haverja
• parlament = fidesz
• államháztartás = a te pénzed
• EU-támogatás = a te pénzed, amit nyugat-európai emberek adnak neked, hogy jobban élj

Olvasom a hírekben, látom a videókon, hogy ki fogott kezet Zelenszkivel, ki tapsolta meg, ki ölelte meg, … Ehhez természetesen a médium pártállásától függő képgaléria is jár, no meg az ehhez kapcsolódó értelmezések.

De most miért is ilyen nagy sztár nyugaton Zelenszki? Mi is folyik Ukrajnában?

Ukrajnában egy honvédő háború folyik, az ukránok a saját országukat védik egy náluk négyszer népesebb, és katonailag – eredetileg – sokkal jobban felkészült ellenfél, Oroszország ellen.

Ha nem tévedek (lehet, hogy igen, de akkor biztos lesz, aki kijavít), Ukrajna egy Észtországhoz, Szlovéniához, Lettországhoz, stb. hasonlóan, a 90-es években létrejött nemzetállam. A területén nagyon régóta ukránok laknak – kivéve, ahol nem – és kihasználva a 90-es évek „nemzetállam-létrehozási hullámát”, ők is létrehozták a saját nemzetállamukat. Ugyanúgy joguk volt hozzá, mint a szlovákoknak, litvánoknak, kazahoknak, stb. Mindezeknek az országoknak a létezését, szuverenitását minden más ország elismerte – Ukrajnáét is.

Most pedig egy szomszédos, nagyobb ország úgy döntött, hogy nem tetszik neki az, amit a szomszédja, Ukrajna csinál, ezért majd ő rendet tesz.

Csakhogy Ukrajnában a választott kormány, élén Zelenszki, minden esély ellenére egy év után még mindig nem adta meg magát, hanem harcol, és eredményesen harcol. Biztos vagyok benne, hogy a háború elején az oroszok mindent megtettek Zelenszi és családja meggyilkolásáért – ha jól emlékszem, az amcsik még fel is ajánlották neki, hogy kimenekítik –, de a csávó ott maradt, és továbbra is irányítja a honvédő háborút vívó országát. Sőt, nemcsak irányítja, hanem

mindent megtesz – kér, rábeszél, elmagyaráz, hisztizik, követelőzik, az asztalt veri, … – azért, hogy az országa segítséget kapjon

a vele szimpatizálóktól. Kap is. Élelmet, pénzt, fegyvert, muníciót, mindent.

Szerintem mindaz, amit eddig a csávó elért, minimum megérdemel némi tiszteletet. Ezért tapsolták meg az EU kormányfői, amikor megérkezett. Ezért hájpolják ennyire. Ezért lett sztár. Még biztatják is, hogy „csak így tovább, melletted, mellettetek vagyunk!”.

De miért is vannak a nyugati kormányok (és Japán, Dél-Korea, Ausztrália, stb.) ennyire Ukrajna mellett, miért is vannak a liberális demokratikus berendezkedésű államok Zelenszki mellett?

Félreértések elkerülése végett: „a liberális demokráciában … az egyén szabadságát jelölik meg, mint legfontosabb politikai célt. Ma már választójogot ad minden felnőtt állampolgárnak nemre, rasszra, nemzetiségre, vallásra, gazdasági státuszra való tekintet nélkül.” Tehát nem Soros-Gyurcsány-Brüsszel-Migráncs. Hanem szabadság.

Vannak nem ilyen elven szerveződő államok. Oroszország, Törökország, Észak-Korea, Szíria, stb., és Magyarország (!!!). Igen, Magyarország! Orbán többször is elmondta elég világosan.

Ukrajna viszont liberális demokrácia. Vagy az szeretne lenni.

Oroszország a liberális demokrácián alapuló világrendet kérdőjelezi meg, és most már veszélyezteti, fegyverrel.

A történelem során többször voltak mindenféle társadalmi berendezkedések, és azokban vezető hatalmak. Ezeknek a társadalmi berendezkedéseket leváltó új „izmusok” mindig egy erős „trónkövetelő” színrelépésével kezdődtek, egy kurva nagy háborúval tetőztek, és a régi vezető hatalmak újakkal történő leváltásával végződtek.

Putyin szándéka szerint most is ilyesmi történik.

Oroszország trónkövetelőként lépett fel megkérdőjelezvén a liberális demokráciát,

mint uralkodó világrendet, és kihívva az USÁ-t, mint az ezt képviselő legerősebb hatalmat. Oroszország feszegeti a határokat, próbálgatja, meddig mehet el, és az USA, valamint a többi, liberális demokráciában hívő ország most meghúzta a vonalat, és azt mondta, eddig.

A haszon az Ukrajnai háborúban a nyugati hatalmaknak az, hogy egy általuk vívott esetleges háború költségeinek töredékéért (max. 15%-áért, nem számítva a „megspórolt” amerikai/NATO emberéleteket és nem szarrá bombázott európai infrastruktúrát), az ukránok áldozatai árán sikerül elég komolyan kivéreztetni az orosz hadsereget, és évtizedekig visszavetni Oroszországot abban, hogy ismét trónkövetelőként, kihívóként lépjen fel.

Ezért szeretik annyira Zelenszkit nyugaton.

Mert olcsón elvégzi a szükséges melót, és évtizedekre kiírja Oroszországot a lehetséges trónkövetelők táborából.

(Lesz más: Kína és India.)

És ezért nem szereti Orbán. Mert nemcsak Putyin és Erdogan, hanem Orbán sem akar liberális demokráciát. Mert ott mindenkinek a szava(zata) számít, és a tolvajokat lecsukják.

Megint ventillálhatnékom, így írhatnékom van, így járt, aki olvassa.

Nagyot megy az elmúlt napokban a magyarországi független sajtóban a Schadl-Völner ügy. Vagyis amiben a bírósági végrehajtói kar elnöke, egy államtitkárral közösen kimaffiáztak a végrehajtói rendszerből kábé 2 milliárd forintot, és a hatóság nyomoz, letartóztat, eljár. Most 6-10 év letöltendő, és 2-300 millió forintos bünti néz ki nekik. Nyilvánvalóan, miközben egyetértek azzal, hogy ezeket a köztörvényeseket komolyan meg kell büntetni, jó mélyre elásni, több kérdésem is van az üggyel kapcsolatban:

• Hogy jön ki a matek? Lopok 1+ milliárdot, és kapok egy 200 milliós pénzbírságot? A többi 800+ miskával mi lesz? Vagy a teljes vagyonelkobzás intézménye nem létezik? Vagy az is lesz, és a pénzbírság ezen felül értendő? Akkor ezt miért nem mondja senki?
• Hogy lehet, hogy Orbánék odadobják koncnak a saját kutyáik kölykeit? Be akarják fogni az emberek száját, be akarják bizonyítani, hogy márpedig Magyarországon nem tűrjük a maffiát? Vagy azt üzenik, hogy „itt csak én lophatok, más nem!”?
• Mi fog történni Orbánnal és cimboráival, akik több ezermilliárdot loptak el a magyaroktól – a közpénz elveszítette közpénz jellegét, satöbbi –, vettek belőle komplett iparágakat, teljes Balatonpartot, építettek maguknak rezidenciákat? A Schadléké egy teszt-per, ami azt mutatja, hogy majd ők is szívesen visszaadják az ellopott vagyon tizedét/ötödét? „A többi pedig elég lesz, amíg én, és az összes leszármazottam hetedíziglen boldogan élünk, míg meg nem halunk”?

Szerintem ez is egyike a folyamatos gumicsontoknak, amin a zemberek rágódhatnak. Addig sem foglalkoznak az ország igazi problémáival.

Merthogy

• Az oktatás és az egészségügy nagyon nagy szarban van. Oltári nagy kakában. Mindkettő szétverve, romjaiban, néhány – egyre kevesebb – tanár, szülő, diák demonstrál, a kormány pedig kussol. Vagy néha elmondja, hogy nem tud pénzt adni a tanárok fizetésemelésére. Vagyis néha-néha karaktergyilkol, és ismételgeti az egybiteseknek, hogy a tanárok-szülők-diákok csak a lóvéért tüntetnek, nem pedig a szétvert oktatási rendszer újra felépítéséért.
• A magyar gazdasággal, ha lehet, még nagyobb a baj.
  Behozta a kormány (a mindenkori kormány, nem csak Orbánék) a sok autóipari céget, és egy nagy, boldog összeszerelőüzemmé alakította az országot. Most, hogy a hagyományos autóipar bajban van – ellátási láncok miatti alkatrészhiányok, környezetvédelmi szabályok szigorodása miatti elektromos autózási trend, stb. – és kinéz az, hogy a magyar GDP jelentős részét generáló magyar autóipari cégeknek meg vannak számlálva az éveik, valamit találni kell. Mi a zseniális ötlet? Egy energiában szegény országba, ahol víz is egyre kevesebb van, behozni óriási energia- és vízigényű, emellett nagy környezeti kockázatot jelentő akkumulátorgyárakat. (Pont, mint az 50-es években, amikor Rákosiék a vas és acél országává akarták tenni Magyarországot.)
  Értem én, az akkumulátor kell az elektromos autókhoz, ezért nagy kereslet lesz/van rá. Azt is értem, hogy a 2010-es éveket, amikor a világgazdaság soha nem látott fejlődése vitte magával a magyar GDP-növekedést, kolbászból volt a kerítés, és arra lehetett költeni az országba áramló kurvasok pénzt, amire akarták, nem lehet visszahozni. Nem lehet visszamenni az időben, és magas hozzáadott értéket teremtő iparágak fejlesztésébe, felfuttatásába fektetni az a sok lóvét. Mellesleg, amire az EU adta – mert erre adta. De azt a pénzt is sikerült ellopni, stadiont építeni, iparágakat, satöbbit vetetni magunknak a strómanjainkkal.
• Aztán még itt figyel a kanyarban előző Pumalenden az európai rekorder, és világviszonylatban is az első 10-ben lévő (!!!) infláció, a kábé 50%-os élelmiszer áremelkedés.

Viszont „nesze nektek Schadl-ügy, lehet rágózni, addig se csesztettek bennünket a nagyobb problémákkal!”

Mindeközben az országban még mindig, már harmadik éve rendeleti kormányzás van – vagyis Orbán hivatalosan is egyszemélyben dönt mindenről –, vagyis klasszikus királyság (nem alkotmányos monarchia, hanem valami olyasmi, mint a 12. században volt).

Viszont úgy néz ki, Viktor Király hiába okos – mert az –, és dolgozik kurva sokat – mert sokat melózik a szentem –, nem számolt egy-két dologgal.

• Például, hogy az EU hirtelen és váratlanul tököket növesztett, és nem adja oda többé a világ legkisebb óriásának a lóvét, mert eddig is ellopta. Igazi garanciákat – nem az eddigi himi-humi hazudozást – kér arra, hogy most legalább egy részét arra fordítják, amire szánják.
• Aztán itt vannak ezek az egyre klímatudatosabb, a környezet kérdéseire nyitottabb emberek, akik meg tüntetnek az akkumulátorgyár ellen. És úgy tűnik, komolyan gondolják, tényleg nem akarnak egy zajos, szennyező gyárat a kertük végébe.

Persze az egybites választói tömeget továbbra is hülyíti a magyar göbbelsz, rogántóni propagandagépezete a könnyen megjegyezhető, egyszavas mantrákkal. A mostani, unásig ismételgetett két szó például a „szankció” és „Brüsszel”. „Nincs pénz …-ra, mert Brüsszel”, „áremelkedés van, mert szankció”, „nincs rezsicsökkentés, mert szankció”, „eltöröltük a benzinársapkát, mert szankció”, „nem emelünk bért, mert Brüsszel és szankció”. És az okos választók ezt továbbra is beszopják, és ismételgetik ahelyett, hogy a valós problémák megoldását kérnék számon ezen a rablóbandán. A média pedig, mint a Király hű kobzosa, veri az agymosás alá a tam-tamot.

Tóniéknak pedig a „Gyurcsány”, „Soros”, „migráncs”, „Brüsszel”, „szankció”, könnyen mantrázható szavak után már bizonyára be van töltve a propagandaágyúba a következő, közös ellenség-teremtő hívószó.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Ja, és „előre megy, nem hátra”! (Biztos, hogy nem hátra?)

Mióta Németországba költöztünk – lassan 12 éve –, időről időre olyan komoly honvágy fog el, hogy muszáj belátható időn belül hazamennem Magyarországra. És ez a honvágy nemhogy enyhülne az idő múlásával, hanem még fokozódik is. Viszont hazaérve, családdal, barátokkal, ismerősökkel beszélgetve, na jó, nem 2,5 perc alatt (a cím eléggé „klikkbéjt” volt), de 3 nap alatt a honvágyam „huss!”, mintha soha nem is lett volna. Nyilván ebben szerepet játszik – mind a honvágyban, mind a „huss”-ban – az idiotizmusom, szóval erről ne is nyissunk vitát, de alább azokat a tényeket (tényeket? eléggé szubjektívek, de én tényként élem meg őket) szedtem össze, amik a honvágy elmúlását előidézik.

Miről is beszélgetünk, miket hallok (friss még az élmény, most vettem ki a sütőből). Ezek a mondatok tényleg elhangoztak, és ebben a formában:

• „És, mit mondanak a németek a kormányuk működéséről?” „És arról beszélnek a németek, hogy Biden fiának mekkora földjei vannak Kelet-Ukrajnában?”
• „Németországnak vége! Már reménytelen.”
• „Na, kíváncsi vagyok, mit szólnak majd (a németek), ha nem lesz áram.”
• „200 milliárd euró támogatás a válságban? Az semmi!”
• „Ahelyett, hogy (a németek) fegyvert adnak az ukránok kezébe, inkább a békéért kellene küzdeni.”
• „Én hallom mind a két oldalt, tudom mi történik.”
• „Angela (Merkel) és Ursula (von der Leyen) is korruptak. Mindenki tudja, hogy Angela állami pénzen újíttatta fel a házát, Ursula férjének az üzlete pedig összeférhetetlen Ursula posztjával.”
• „Biden? Mekkora bolond az az ember, teljesen szenilis hülye.”
• „Putyin nem tehetett mást, az amerikaiak belekényszerítették.”
• „Az ukránok hogy bántak a kisebbségekkel? Most megnézhetik magukat.”
• „(Az ukránok) eddig nyolc éven át ölték Luhanszkban és Donyeckben az embereket. Nem csoda, hogy Putyin nem tűrte tovább.”
• „Most is az amerikaiak harcolnak az oroszokkal.”
• „Figyeld meg, egy év múlva már nem lesz olyan, hogy Ukrajna.”
• „Ha a (magyar) kormány nem lenne résen, elárasztanának bennünket a buzik, meg a pedofilok.”

És miről nem beszélünk annyit (valamennyit persze igen, de nem ezek a fő témáink):

• Család
• Ház
• Tervek
• Hobbi
• Nyaralás
• Kertészkedés
• Foci

De még azzal kapcsolatban sem esik szó, hogy

• Miért is demonstrálnak a pedagógusok és diákok?
• Merre lesz az előre az egészségügynek? Egyáltalán, szarban van-e az egészségügy?
• Orbán pereputtyáé már a magyar gazdaság jelentős része (legutóbb a Waberer’s legnagyobb tulajdonosai lettek)
• Nem lehet bizonyos üzemanyagokat kapni Eger benzinkútjainak kábé a felén
• Ezer forint egy fél kiló tészta, és négyezer egy kiló fagyasztott péksütemény?

Világos, más dolgok foglalkoztatnak bennünket. És talán az is egyértelmű, hogy bizonyos forró témákat próbálunk kerülni, mert olyan nagy különbség van a véleményeink között, hogy csak veszekednénk, azt viszont nem akarunk.

Hogy jutottunk idáig? Ugyanazokban a dolgokban hiszünk, ugyanazokat az értékeket valljuk:

• első a család (és a szeretet)
• nem lopunk, nem csalunk, és azokat is rühelljük, akik igen
• szeretjük a kertet, a zöldet, a természetet, a szépet, szeretünk szép helyekre utazni
• és szeretünk néha barátokkal legurítani egy sört, vagy kettőt

És mindezzel együtt nem tudunk normálisan beszélgetni, akár vitatkozni is?

 Úgy kezdtem ezt az írást, hogy mióta Németországba költöztünk – lassan 12 éve –, időről időre olyan komoly honvágy fog el, hogy muszáj belátható időn belül hazamennem Magyarországra. És ez a honvágy nemhogy enyhülne az idő múlásával, hanem még fokozódik is. Viszont hazaérve, családdal, barátokkal, ismerősökkel beszélgetve 3 nap alatt elmúlik a honvágyam.

Most már talán kiírtam magamból, hogy miért.

 Viszont egy dolog biztos: a hülyeségre nincs orvosság, ezért a honvágyam továbbra is vissza-vissza fog térni, mint ahogy én is kies kis hazánkba. (Optimizmusa miatt néha az egyik macskánkat is „reményhal”-nak hívjuk, lehet, hogy engem is úgy kellene.)

Vagy, ahogy egy nemrég elhunyt cimborám gyakran mondta (nemcsak nekem címezve, de ebben az esetben persze rám értem): „Marha!”

Mivel ez a blog tárhely max 20 képet enged beszúrni, három részre kellett bontanom a posztot. Ez a harmadik rész. Itt a link az első részhez és a másodikhoz.

...

Szállásunk ismét egy lovas tanyán volt, ahol szintén volt kint két kis pezsgőfürdő, amit a tanya hőforrásásának a vize táplált. Ez is szuper volt, és még a – máshol nem tapasztalt, de itt valamiért sűrű rajokban támadó – legyek sem mentek a közelébe. Frankó volt belecsobbanni, és kicsit lazítani, élvezni a kilátást. Később egy osztrák lány és srác is kijött, ők pedig a másik pezsgőfürdőbe költöztek be. Egy hét összezártság már kezdte megviselni az idegrendszeremet, ezért jó volt kicsit beszélgetni, röhögni velük, például azon, hogy ők fejből nyomták mindennek a nevét, illetve hogy küldetésüknek tekintették minden egyes vízesés meglátogatását. Az is kiderült a beszélgetésből, hogy aznap éjjel 1 és 3 óra között – ha eloszlanak a felhők – jó esély van sarkifényt látni. Szóval beállítottam a vekkert éjjel egyre, és csuriba’ tartottuk az összes ujjunkat, hogy kiderüljön az ég. Hősiesen fel is ébredtem egykor, de ahhoz lusta voltam, hogy felöltözzek és lemenjek. Sajnos elég volt kinézni az ablakon, hogy lássam, továbbra is felhős az ég, a sarkifény-nézést máskorra kell halasztani.

Másnap körülbelül 400 kilométer autóút várt ránk, amit mi szokás szerint majdnem a duplájára bővítettünk, mert meg szerettük volna nézni a sziget északnyugati részén lévő félsziget fjordjait. A fjordok természetesen gyönyörűek voltak, de néhol több tízkilométeren keresztül a (68-as) főút murvás volt, és ijesztő módon kanyargott a függőlegesen a tengerbe eső sziklákra fel, azok tetején, majd azokról le. A „zabszempróba” itt sem sikerült volna, annyira félelmetes volt, ahogy a murvás úton lefelé kettesben, motorfékkel is 80-ig gyorsuló autó előtt csak a kék óceánt lehetett látni 1-200 méter mélyen, mielőtt az út elkanyarodna.

Az egyik fjordban persze megálltunk egy betonmedencénél megfürödni, amit természetesen egy hőforrás vize töltött meg. Tisztára, mint az egerszalóki hőforrás, csak éppen itt többszáz kilométert autóztunk úgy, hogy egy települést sem láttunk. Erre lehet mondani, hogy kint van a harag farkán. Visszafelé, a dzsípíesz javasolt egy rövidebb utat – természetesen szintén murvásat –, de néhány kilométer után belefutottunk egy nemrég, ideiglenesen kirakott zsákutca táblába. Valami sziklaomlás eltakarította az utat, de úgy gondoltuk, hogy mivel még többszáz kilométer autóút vár ránk, inkább nem nézzük meg közelebbről. Az aznapi szállásunk szintén egy – ezúttal légymentes – tanyán volt, egy kis, remekül felszerelt bungalóban. Gyermekünk, feltöltődés végett, persze azon nyomban elment a kutyákkal és lovakkal haverkodni, mihelyt odaértünk.

Reggel úgy döntöttünk, hogy régen túráztunk már, és a közelben van egy félsziget, amin elvileg minden megtalálható kicsiben, amiről Izland nevezetes. Kinéztük a térképen a félsziget csücskében lévő nemzeti parkot, és annak a főbb nevezetességeit, és beizzítottuk a paripákat. Viszont nem tudtunk ellenállni a konyhaablakból látható párafelhők csábításának – úgy tűnik, nem láttunk még elég melegvizes forrást – ezért tettünk egy kis kerülőt. Nem bántuk meg, ilyen intenzíven, folyamatosan feltörő forróvizet eddig még nem láttunk.

Mellette volt még egy üvegház is, amit a vízzel fűtöttek és amiben többek között paradicsomot termesztettek (elég sok ilyen van Izlandon). Vettünk a paradicsomból egy kicsit, hogy megkóstoljuk (finom volt). A félsziget csücskén – az eddigi csodálatos napfénytől és melegtől eltérően – rohadt nagy északi szél, és szitáló eső fogadott bennünket. Ennek ellenére – kemények vagyunk, mint a fagyott kutya lába! – felmentünk egy kisebb vulkán kürtőjébe (fent elsősorban a széllel kellett komolyan küzdeni: jól jött az esőruha, mert a szél ellen is védett), majd elmentünk túrázni egy remek kilátást biztosító dombtetőre. Nos, talán ez volt az egyik legkihívóbb dolog azok közül, amit eddig tettünk. 5-6 kilométer a viharos szélben, néha csak szitáló, néha viszont erősen, szinte vízszintesen hulló hideg esőben, ami sokszáz tűkként szurkálta az arcunkat.

Nem volt egyszerű, de mi hősiesen megtettük, amit megkövetelt a haza. Persze utána jólesett az autó melege, sőt, az ülésfűtés is. Estére értünk Keflavikba, ahol az utolsó néhány éjszakát töltöttük, és ezzel bezártuk a „szigetkört”. Gondoltuk, hogy inkább ott lakunk, mint Reykjavíkban, nem annyira rajongunk a nagyvárosokért, és amúgy is még jönni-menni szerettünk volna a környéken.

Másnap, szombat reggel ennek a küldetésnek neki is láttunk, meg szerettük volna még nézni a korábban már említett „arany kör” eddig még általunk nem látott részét, a Þingvellir Nemzeti Parkot, ami többek közt arról nevezetes, hogy talán a világon egyedülállóként itt lehet szárazföldön látni két tektonikus lemez – az észak-amerikai és az eurázsiai – találkozását.

Elmentünk, megnéztük, szép volt, de sajnos az előző napi erős északi szél oda is megérkezett, ezért nem tudtuk maradéktalanul kiélvezni a park nevezetességeit. Úgy tűnik, az előző napi gyötrődés nyűgösebbé tett bennünket, mint hittük, úgyhogy kábé délután 4-kor már ismét a szállásunkon voltunk. Ennek a ténynek a szánalmas voltával szembesülve – eljövünk erre a szigetre, elköltünk az utazásra egy valag pénzt, és egy szállodai szobában ülünk délután négykor? – kedvesemmel úgy döntöttük, itt a remek lehetőség a közelben lévő, néhány héttel korábban kitört, és még mindig aktív vulkán megtekintéséhez. Kislányunk amúgy sem akart a vulkán közelébe menni, mert fél tőle, ezért kettesben felkerekedtünk, és elszántan elindultunk. Korábban különböző, egymásnak ellentmondó leírásokat olvastunk a vulkán megközelíthetőségéről, de úgy döntöttünk, hogy ha törik, ha szakad, márpedig mi ezt a vulkánt megnézzük. Elvégre hányszor adódik az életben lehetőség arra, hogy egy működő vulkán közelébe menj? A parkolóhoz érve rájöttünk arra, hogy ezt az érvrendszert nem csak mi sakkoztuk ki, hanem a többi, kábé ezer ember is, akiknek a kocsijai megtöltötték a „közelebbi” parkolót. A „közelebbi”-t azért tettem idézőjelbe, mert később rájöttünk, hogy az a 600 méter különbség egyenletes talajon nem különbség. Szóval visszamentünk valamennyit, és leparkoltunk a távolabbi parkolóba. Beraktuk a hátizsákba, amit kellett, és nekiindultunk. Ekkor már kábé fél hat lehetett, de ragyogóan sütött a nap, és a szél is mintha alábbhagyott volna. Már a parkolóból látszott a dombtető irányában a lávamező, tehát a könnyű túra reményében nekivágtunk. Ahogy közelebb értünk, már látszott, hogy egyrészt az a domb igazából egy hegy, illetve hogy a lávamező egy hágón keresztül látszik – kábé harmadúton a hegyen felfelé –, és valószínűleg a tavalyi kitörésből származik. Ahogy felcaplattunk a hegyoldalon, és odaértünk a hágóhoz, a sejtésünk igazolást nyert: egyrészt a láva valóban nem volt friss, másrészt az igazán meredek kaptató csak ott kezdődött, harmadrészt a táblát, ami azt jelezte, hogy az új vulkáni kürtő még további 5 kilométerre van, illik komolyan venni.

Egymást húzva-taszigálva-bátorítva slattyogtunk fel a gyalogosoknak kialakított szerpentinen (szerpentin, gyalogosoknak = qrva meredek), csak azért, hogy lássuk, hogy az emelkedő tovább folytatódik. Viszont egyre szebb kilátás nyílt a tavalyi lávamezőre, arra, ahogy az utakat, túraútvonalakat elöntötte, ahogy elfolyt a távolban látszódó tenger felé. Ballagtunk-ballagtunk felfelé, meg-megállva, közben érzésre járókeretes nyugdíjasok húztak el mellettünk futólépésben. Az „utat” láthatóan nemrég hozták létre egy kövekkel borított hegyoldal, majd fennsík kellős közepén munkagépekkel. Az út a hegyoldalon egy, feljebb, a fennsíkon kábé másfél méter széles volt; mellette kisebb-nagyobb sziklákkal, kövekkel borított hegyoldal. A munkagépekkel kapcsolatos gyanúnk igazolást nyert, amikor messzebb megláttuk az egyiket leparkolva. Ekkor jött a döbbenet: véget ért az „út”. Innentől kábé egy kilométeren keresztül a kisebb-nagyobb kövekkel borított fennsíkon kellett keresztülbukdácsolni.

Említenem sem kell, hogy természetesen az északi – odafelé szembe fújó – szél is elkísért bennünket, és ott fenn erősebb is volt, ha a meredek emelkedő és a kövekkel borított fennsík ne jelentett volna elég kihívást. Nem tudom, végül hogyan, de kábé 3 óra alatt küzdöttük le a kicsivel több, mint 6 kilométert, és jutalomként ott álltunk a füstölgő kráter fölötti dombon. Kicsit csalódásunkra a láva épp nem ömlött, de itt-ott még vöröslött az olvadt kővel elöntött völgyben.

Egy félóra nézelődés után indultunk vissza. Persze lefelé már gyorsabban ment a dolog, bár a köveken bukdácsolás ebben az irányban is embert próbáló volt. Szerencsére nyáron, ennyire északon később sötétedik, ezért már a kőmezőn túl járva fotóztuk le fél tíz körül a naplementét.

Elmondhatatlanul fáradtan értünk vissza a hotelbe este 11 után.

Másnap, vasárnap úgy gondoltuk, itt az ideje bemennünk a fővárosba és megnézni, mit adnak ott ingyen. A régi kikötő mellett tettük le a kocsit, és gyalogszerrel indultunk a belvárosba.

Természetesen kénytelenek voltunk megállni a többek által ajánlott „fish & chips”-et árusító büfékocsinál (ez a helyes magyar szó erre?). Finom volt, úgyhogy jóllakottan ballagtunk tovább, el a hajó-felújító szárazdokk mellett. Nem volt különösebb tervünk, mert például a modern székesegyház bennünket nem érdekelt, inkább a város hangulatára voltunk kíváncsiak. Sétálgattunk a belváros alsó részén, bementünk egy angol könyvesboltba, ami kávézó is volt egyben – bár a könyvek mind legalább dupla annyiba kerültek, mint otthon, ezért nem vettünk, de az egész nagyon hangulatos volt, a kávé pedig tökéletes. Végül bementünk a Nemzeti Galériába – nem kellett volna, tele volt általunk értelmezhetetlen modern „művel” –, majd felszálltunk a helyi „hop-on-hop-off” buszra és körbejártuk a várost. Kicsit rázós volt, ezért hányingerrel küzdve boldogan szálltunk le a végén.

Hétfőn, az utolsó napon ismét visszamentünk Reykjavíkba, hogy tovább szívjuk magunkba hangulatot. Ezt egy, a régi kikötőben lévő klasszikus étteremben kezdtük – amit évtizedekkel ezelőtt alakított át az akkori tulaj a halboltjából – és ismét leteszteltük a homárlevest. Természetesen itt is finom volt, továbbra is ajánlom. Előző nap, a Nemzeti Galériában kaptunk plusz jegyeket a szintén általuk fenntartott további két múzeumba. Nem túl sok bizodalommal elmentünk az egyikbe. Nos, teljesen megérte. Kábé ilyen típusú kiállításra számítottam előző nap. Ezt követően a belváros felső részén sétálgattunk, hűtőmágnesre vadásztunk, kávét iszogattunk, lazultunk. Jó volt.

Kedd reggel nyugisan összepakoltunk, kifurikáztunk a reptérre, és húztunk vissza, haza.

Koromból adódóan elég sok utazásban volt részem, de azt gondolom, hogy talán ez volt életem legjobb nyaralása. Izland nagyon szép, az életben egyszer tényleg megéri összerakni rá a pénzt, és megnézni. Tudod, ahogy az elején is írtam, batyus halottat még senki sem látott!

Mivel ez a blog tárhely max 20 képet enged beszúrni, három részre kellett bontanom a posztot. Ez a második rész. Itt a link az első részhez és a harmadikhoz.

 ...

Mondani sem kell, itt is több kilométert kellett egy leginkább kiszáradt vízmosáshoz hasonlító úton rázatni a valagunkat, mire odaértünk, de kezdtünk ehhez a dologhoz hozzáedződni. (Amúgy csak a tisztánlátás végett megjegyzem, hogy több szar útra rámentünk Izlandon, de azért egy olyanra sem, ahová a saját kocsimmal ne mentem volna rá.) Túrabakancs, hátizsák fel, és indulás. A túraútleírás szerint 5,5-6 kilométer az út egy irányba változó terepen, úgyhogy össze kellett szedni magunkat. A kempingből, a parkolóhelyről még lehetett látni a gleccsert – közelinek tűnt –, de a dimbes-dombos terepen néhányszáz méter után már kitakarták a környező dombok. Viszont kárpótolt bennünket a hegyek, hegyi folyó látványa, illetve a sok érett áfonya íze.

Gyalogoltunk egy jó kilométert, mire a gleccsert megint megpillantottuk, egy centivel nem tűnt közelebbinek, mint amikor elindultunk, viszont onnantól kezdve már nem veszítettük szem elől. A turistaút nagyon jól volt jelölve, könnyű volt követni. Legalábbis az első, kábé 3 kilométeren, mert ott véget ért, ezért egy jelöletlen ösvényen folytattuk az utunkat.

Aztán már az is megsemmisült, egy korábbi kőomlás eltakarította. Innentől kezdve sacc-per-kábé toronyirányt botladoztunk a kisebb-nagyobb köveken át, de bő kétórás „séta” után ott álltunk a gleccser tövében. Nos, sejtettük, hogy nem kicsi – mégiscsak tudtuk, hogy több kilométer szélességben „ömlik” a tóba –, de arra, hogy milyen hatalmas, nem voltunk felkészülve. Több tízméter magas jégtömbök tornyosultak felettünk egymáshoz fagyva, miközben az egyre melegedő idő hatására mindenhonnan csöpögő, csordogáló hangok hallatszottak. Csináltam néhány képet, videót, valamennyire talán visszaadják a látványt. Persze a gleccserre nem mentünk rá, ostobaság lett volna kockáztatni, hogy beessünk egy 30-50 méter mély gleccserszakadékba. Ennek ellenére eltöltöttünk néhány órát a gyönyörködéssel.

A visszaút a kocsihoz sokkal gyorsabb volt – a visszaút mindig gyorsabb, „hazafelé a lovak is jobban húznak” –, bepattantunk és indultunk a következő szállásunkhoz, ami egy fjordban volt a sziget keleti partján, és ahol két éjszakát töltöttünk.

A dzsípíesz az odavezető kábé 250 kilométert már egy rövidítéssel kalkulálta, ezért letértünk a part vonalát követően kanyargó 1-es útról, és először a 939-es, majd a 95-ös fűúton autózva nyertünk kábé 50 kilométert. Nos, itt szembesültünk azzal, hogy attól, hogy valami főút, Izlandon nem jelenti azt, hogy aszfaltozott. Földút, vagy valami murvás út volt mindkettő, a 939-es néha olyan meredek, hogy kettesben fölfelé keményen dolgozott a kipörgésgátló. Ki tud ezeken télen közlekedni? Valószínűleg senki. Viszont a minősége nem volt túl rossz, a nem túl meredek részeken simán lehetett a maximális 80-nal menni rajtuk, ha az ember szeme hozzászokott, hogy kiszúrja a folyamatosan jelenlevő kátyúkat és az itt-ott, majdnem mindig szigorúan hármas csoportokban megjelenő birkákat. És persze a látvány: ahogy kapaszkodtunk felfelé a hágón, a mellettünk csobogó hegyi folyó egyre keskenyebb lett, és csodálatos vízeséseket produkálva ömlött lefelé. A hágó túloldalán ez megismétlődött, csak persze fordítva. A szakadó eső ellenére nagyon szép volt. Az eső elállt, mi pedig megérkeztünk a következő szállásunkhoz vezető hágó tetejéhez, ahonnan majd’ 1000 méter magasból nyílt rálátásunk a fjordra. Nem tudom, láttad-e a Walter Mitty titkos élete című filmet, ami részben Izlandon játszódik. Úgy tűnik, az izlandi részeket ott is forgatták, mert pont abban a fjordban sikerült szállást foglalnom, ahol a filmben gördeszkázik lefelé a hegyről Ben Stiller. Mi is csak lestünk leesett állal, aztán lefelé haladva folyamatosan vigyorogtunk, mint a töklámpás, olyan megdöbbentően gyönyörű volt.

Rohadt meredek út és még meredekebb hegyoldal, vízesések, hármas csoportokban legelő birkák (ja, a birkák valamilyen oknál fogva mindig hármassával legelnek Izlandon – csak Izlandon? nem tudom –, ezért ha egy átszalad előtted az úton, jobb, ha lassítasz, mert rögtön utána jönni fog a másik kettő is), és vagy hófoltos, csupasz hegyek, vagy zöld fű, vagy pedig az ég kékjét visszatükröző hegyi patakok mindenfelé. Ez a látvány egyébként általánosan jellemző, de a fjord mélysége talán még jobban kiemelte a szépségét.

A szállásunk szuper volt, és ugyan kávét nem tudtunk főzni – teát igen –, de a mellette lévő benzinkút éttermében olyan finom kávét készítettek, amit kevés másik helyen ittam eddig. Este persze sétáltunk egyet a faluban, ettünk egy bárány-burgert egy cseh-lengyel pár által üzemeltetett kis büfékocsiban (nagyon finom volt – nem értem, Izlandon a büfékocsis kaják hogy lehetnek ilyen jó minőségűek), ittunk egy-egy helyi csapolt sört, másnap reggel pedig elmentünk túrázni a hegyoldalba. Nem volt hosszú túra – kábé 6 kilométer – de néhol olyan meredek volt, hogy többször feltettük magunknak a kérdést, hogy muszáj ezt nekünk csinálni? Ha muszáj, ha nem, csak felkapaszkodtunk a túraútvonal egyik csúcsára, kábé 500 méter magasra, ahonnan persze nagyon szép volt a kilátás, satöbbi.

Leültünk egy hegyi patak partjára tízóraizni, és élveztük az életet. Lefelé persze kevésbé izzadtunk meg, ezért betoltunk egy amerikai típusú palacsintát – nem kolbásszal (komolyan, a menün úgy volt), hanem juharsziruppal és házi lekvárral – ismét csak a szállásunkkal szomszédos benzinkút éttermében, majd autóba pattantunk, és elmentünk megnézni a fjord magasabb részein lévő vízeséseket. Nem is pazarolnék túl sok szót arra, hogy milyen erővel zúdul le a víz, és hogy mindez milyen szép, inkább majd beszúrok ide néhány képet.

Este persze megálltunk egy helyi boltban, hogy elemózsiát szerezzünk az előttünk álló megpróbáltatásokra. Ez annyira jól sikerült, hogy némi kajával és kábé egy bőröndnyi izlandi fonállal távoztunk, ami viszont csak kábé kétharmad annyiba került, mint ugyanez online, úgyhogy megérte. Az ember inkább a hobbijára költse a pénzét, mint más hülyeségre, nem igaz? Kicsit ugyan be voltunk fosva, hogy a határon jó alaposan megvámolják a cuccot, de megúsztuk.

Szerda reggel indultunk tovább, a sziget északi részén lévő szállásunk irányába. Ez elvileg nem lett volna túl hosszú út – kábé 220 kilométer – de mi tettünk egy-két kitérőt, úgyhogy a nap végére összehoztunk kábé 400 kilométernyi autózást. Először is meg akartuk nézni az északi parton a lundákat (angolul puffin), ezeket a szerintem nem túl gyakori madarakat, természetes fészkelőhelyeiken. Globális felmelegedés-tagadók jutottak eszembe, amikor kiérve az északi óceánpartra a kocsi külső hőmérője 18 fokot mutatott. Fenn a szikla tetején, ahol leparkoltunk lundanézőbe’, már nem volt ennyi, és a rohadt nagy északi szél még hidegebbnek éreztette. Kimentünk a sziklaperemre, és ugyan fotót nem sikerült róluk csinálni – a telefon lencséjének túlságosan messze voltak –, de egy idő után kiszúrtuk a lundákat, ahogy a sokkal nagyobb sirályok között nyílvesszőként suhantak be az oduikba – gondolom, a zsákmányt akarták biztonságba juttatni, mielőtt bármilyen sirály elhappolná tőlük. Egy kicsit később lekanyarodott az út a sziklák tetejéről a tengerpartra, ahol egy többé-kevésbé szélvédett helyen ismét megálltunk, és megettük a tízórainkat. A nap csodálatosan sütött, az óceán kék volt, a fű zöld, egy újabb idilli környezet a táplálkozáshoz.

A következő két megállónk már ismét a sziget vulkanikus erőinek a demonstrációja volt. Először egy kénes gázokat lehelő, és azokkal a földet, iszapot forraló helyre mentünk, majd egy néhány évvel ezelőtti földrengés nyomán létrejött kanyont és benne egy barlangi melegvizes tavat néztünk meg közelebbről.

Folytatás, egyben a beszámoló utolsó része itt.