Mivel ez a blog tárhely max 20 képet enged beszúrni, három részre kellett bontanom a posztot. Ez a második rész. Itt a link az első részhez és a harmadikhoz.

 ...

Mondani sem kell, itt is több kilométert kellett egy leginkább kiszáradt vízmosáshoz hasonlító úton rázatni a valagunkat, mire odaértünk, de kezdtünk ehhez a dologhoz hozzáedződni. (Amúgy csak a tisztánlátás végett megjegyzem, hogy több szar útra rámentünk Izlandon, de azért egy olyanra sem, ahová a saját kocsimmal ne mentem volna rá.) Túrabakancs, hátizsák fel, és indulás. A túraútleírás szerint 5,5-6 kilométer az út egy irányba változó terepen, úgyhogy össze kellett szedni magunkat. A kempingből, a parkolóhelyről még lehetett látni a gleccsert – közelinek tűnt –, de a dimbes-dombos terepen néhányszáz méter után már kitakarták a környező dombok. Viszont kárpótolt bennünket a hegyek, hegyi folyó látványa, illetve a sok érett áfonya íze.

Gyalogoltunk egy jó kilométert, mire a gleccsert megint megpillantottuk, egy centivel nem tűnt közelebbinek, mint amikor elindultunk, viszont onnantól kezdve már nem veszítettük szem elől. A turistaút nagyon jól volt jelölve, könnyű volt követni. Legalábbis az első, kábé 3 kilométeren, mert ott véget ért, ezért egy jelöletlen ösvényen folytattuk az utunkat.

Aztán már az is megsemmisült, egy korábbi kőomlás eltakarította. Innentől kezdve sacc-per-kábé toronyirányt botladoztunk a kisebb-nagyobb köveken át, de bő kétórás „séta” után ott álltunk a gleccser tövében. Nos, sejtettük, hogy nem kicsi – mégiscsak tudtuk, hogy több kilométer szélességben „ömlik” a tóba –, de arra, hogy milyen hatalmas, nem voltunk felkészülve. Több tízméter magas jégtömbök tornyosultak felettünk egymáshoz fagyva, miközben az egyre melegedő idő hatására mindenhonnan csöpögő, csordogáló hangok hallatszottak. Csináltam néhány képet, videót, valamennyire talán visszaadják a látványt. Persze a gleccserre nem mentünk rá, ostobaság lett volna kockáztatni, hogy beessünk egy 30-50 méter mély gleccserszakadékba. Ennek ellenére eltöltöttünk néhány órát a gyönyörködéssel.

A visszaút a kocsihoz sokkal gyorsabb volt – a visszaút mindig gyorsabb, „hazafelé a lovak is jobban húznak” –, bepattantunk és indultunk a következő szállásunkhoz, ami egy fjordban volt a sziget keleti partján, és ahol két éjszakát töltöttünk.

A dzsípíesz az odavezető kábé 250 kilométert már egy rövidítéssel kalkulálta, ezért letértünk a part vonalát követően kanyargó 1-es útról, és először a 939-es, majd a 95-ös fűúton autózva nyertünk kábé 50 kilométert. Nos, itt szembesültünk azzal, hogy attól, hogy valami főút, Izlandon nem jelenti azt, hogy aszfaltozott. Földút, vagy valami murvás út volt mindkettő, a 939-es néha olyan meredek, hogy kettesben fölfelé keményen dolgozott a kipörgésgátló. Ki tud ezeken télen közlekedni? Valószínűleg senki. Viszont a minősége nem volt túl rossz, a nem túl meredek részeken simán lehetett a maximális 80-nal menni rajtuk, ha az ember szeme hozzászokott, hogy kiszúrja a folyamatosan jelenlevő kátyúkat és az itt-ott, majdnem mindig szigorúan hármas csoportokban megjelenő birkákat. És persze a látvány: ahogy kapaszkodtunk felfelé a hágón, a mellettünk csobogó hegyi folyó egyre keskenyebb lett, és csodálatos vízeséseket produkálva ömlött lefelé. A hágó túloldalán ez megismétlődött, csak persze fordítva. A szakadó eső ellenére nagyon szép volt. Az eső elállt, mi pedig megérkeztünk a következő szállásunkhoz vezető hágó tetejéhez, ahonnan majd’ 1000 méter magasból nyílt rálátásunk a fjordra. Nem tudom, láttad-e a Walter Mitty titkos élete című filmet, ami részben Izlandon játszódik. Úgy tűnik, az izlandi részeket ott is forgatták, mert pont abban a fjordban sikerült szállást foglalnom, ahol a filmben gördeszkázik lefelé a hegyről Ben Stiller. Mi is csak lestünk leesett állal, aztán lefelé haladva folyamatosan vigyorogtunk, mint a töklámpás, olyan megdöbbentően gyönyörű volt.

Rohadt meredek út és még meredekebb hegyoldal, vízesések, hármas csoportokban legelő birkák (ja, a birkák valamilyen oknál fogva mindig hármassával legelnek Izlandon – csak Izlandon? nem tudom –, ezért ha egy átszalad előtted az úton, jobb, ha lassítasz, mert rögtön utána jönni fog a másik kettő is), és vagy hófoltos, csupasz hegyek, vagy zöld fű, vagy pedig az ég kékjét visszatükröző hegyi patakok mindenfelé. Ez a látvány egyébként általánosan jellemző, de a fjord mélysége talán még jobban kiemelte a szépségét.

A szállásunk szuper volt, és ugyan kávét nem tudtunk főzni – teát igen –, de a mellette lévő benzinkút éttermében olyan finom kávét készítettek, amit kevés másik helyen ittam eddig. Este persze sétáltunk egyet a faluban, ettünk egy bárány-burgert egy cseh-lengyel pár által üzemeltetett kis büfékocsiban (nagyon finom volt – nem értem, Izlandon a büfékocsis kaják hogy lehetnek ilyen jó minőségűek), ittunk egy-egy helyi csapolt sört, másnap reggel pedig elmentünk túrázni a hegyoldalba. Nem volt hosszú túra – kábé 6 kilométer – de néhol olyan meredek volt, hogy többször feltettük magunknak a kérdést, hogy muszáj ezt nekünk csinálni? Ha muszáj, ha nem, csak felkapaszkodtunk a túraútvonal egyik csúcsára, kábé 500 méter magasra, ahonnan persze nagyon szép volt a kilátás, satöbbi.

Leültünk egy hegyi patak partjára tízóraizni, és élveztük az életet. Lefelé persze kevésbé izzadtunk meg, ezért betoltunk egy amerikai típusú palacsintát – nem kolbásszal (komolyan, a menün úgy volt), hanem juharsziruppal és házi lekvárral – ismét csak a szállásunkkal szomszédos benzinkút éttermében, majd autóba pattantunk, és elmentünk megnézni a fjord magasabb részein lévő vízeséseket. Nem is pazarolnék túl sok szót arra, hogy milyen erővel zúdul le a víz, és hogy mindez milyen szép, inkább majd beszúrok ide néhány képet.

Este persze megálltunk egy helyi boltban, hogy elemózsiát szerezzünk az előttünk álló megpróbáltatásokra. Ez annyira jól sikerült, hogy némi kajával és kábé egy bőröndnyi izlandi fonállal távoztunk, ami viszont csak kábé kétharmad annyiba került, mint ugyanez online, úgyhogy megérte. Az ember inkább a hobbijára költse a pénzét, mint más hülyeségre, nem igaz? Kicsit ugyan be voltunk fosva, hogy a határon jó alaposan megvámolják a cuccot, de megúsztuk.

Szerda reggel indultunk tovább, a sziget északi részén lévő szállásunk irányába. Ez elvileg nem lett volna túl hosszú út – kábé 220 kilométer – de mi tettünk egy-két kitérőt, úgyhogy a nap végére összehoztunk kábé 400 kilométernyi autózást. Először is meg akartuk nézni az északi parton a lundákat (angolul puffin), ezeket a szerintem nem túl gyakori madarakat, természetes fészkelőhelyeiken. Globális felmelegedés-tagadók jutottak eszembe, amikor kiérve az északi óceánpartra a kocsi külső hőmérője 18 fokot mutatott. Fenn a szikla tetején, ahol leparkoltunk lundanézőbe’, már nem volt ennyi, és a rohadt nagy északi szél még hidegebbnek éreztette. Kimentünk a sziklaperemre, és ugyan fotót nem sikerült róluk csinálni – a telefon lencséjének túlságosan messze voltak –, de egy idő után kiszúrtuk a lundákat, ahogy a sokkal nagyobb sirályok között nyílvesszőként suhantak be az oduikba – gondolom, a zsákmányt akarták biztonságba juttatni, mielőtt bármilyen sirály elhappolná tőlük. Egy kicsit később lekanyarodott az út a sziklák tetejéről a tengerpartra, ahol egy többé-kevésbé szélvédett helyen ismét megálltunk, és megettük a tízórainkat. A nap csodálatosan sütött, az óceán kék volt, a fű zöld, egy újabb idilli környezet a táplálkozáshoz.

A következő két megállónk már ismét a sziget vulkanikus erőinek a demonstrációja volt. Először egy kénes gázokat lehelő, és azokkal a földet, iszapot forraló helyre mentünk, majd egy néhány évvel ezelőtti földrengés nyomán létrejött kanyont és benne egy barlangi melegvizes tavat néztünk meg közelebbről.

Folytatás, egyben a beszámoló utolsó része itt.