Amint Viktor megnyitotta a határokat, autóba ültem, és hazavágtattam Egerbe. Már korábban elhatároztam ezt, mert piszok honvágyam van az után, hogy majd’ egy évig nem voltam otthon. Eddig ez a rekord, és remélem, nem fog soha megdőlni.

Jó volt átélni ismét, hogy lehet találkozni a családdal, barátokkal, hogy többé-kevésbé szabadon lehet jönni-menni. Kicsit kellemetlen volt, hogy étterembe nem ülhettem be kajálni, de még a piacon sem tolhattam be a szokásos lángost, vagy sült kolbászt – magyar véderségi igazolványom nincs,

„Hogy lehet a halálcsillagra belépni?” – „Véderségi igazolvánnyal”

és egy oltás után németbe még nem adnak ilyesmit. Hiányzott még tíz-húszezer a bűvös 5,5 millióhoz. Szóval lángost nem ettem, a sült kolbászt pedig hazavittem – úgy is jó volt. Étterem se volt, csak dzsankfúd házhozszállítás.

Nem is tudatosult eddig bennem, hogy ez az egy év hómofisz mennyire hazavágott pszichésen. Előtte örömmel mentem be a munkahelyre – na jó, nem mindig –, most pedig keresem a kifogásokat, hogy miért kezdjek el minél később bejárni ismét rendszeresen. Nem oké, muszáj leszek megerőltetni magam.

Csoda, hogy a tinédzserek között nem lehet hallani, hogy sokan megmakkantak volna a társasághiánytól. Gondolj bele! Te mit csináltál 16-18 évesen? Én folyamatosan a haverokkal lógtam, motort szereltünk, rezidobot raktunk rá, aztán üveghangon „száguldoztunk”. Amikor pedig nem ezt, akkor edzésre jártam, fociztam, satöbbi. Mindig. A lényeg az volt, hogy soha ne legyek otthon. Nehogy már az őseimmel kelljen bármennyi időt is töltenem. Még a végén segítenem kell a fateromnak a különböző nagydarab fák aprításában. Én, amikor felnövök (persze tudtam, hogy 17 évesen már teljesen felnőtt vagyok, bár még iskolába járok), biztos nem pazarlom az időmet arra, hogy reggel 8-tól este 5-ig egy munkahelyen gályázzak. Szóval csoda, ha a tinédzserek nem bolondultak meg. Remélem, tényleg nem.

 Minden esetre nekem nagyon jó volt minden estét a családdal, barátokkal tölteni. Nagyon hiányzott. A heti-kétheti egyszeri meszindzseres videohívás nem pótolja ezeket az egészestés beszélgetéseket.

Tettem egy korszakalkotó felfedezést is.

Mivel nem nyaralni mentem haza, hanem csak a hómofisz helyét helyeztem ezeregyszáz kilométerrel keletebbre, dolgoztam (a kollégáim szerint úgy tettem, mintha). Ahhoz viszont net kell, és egyrészt a szomszédjaim kölcsön internetén nem lett volna fair melózni, másrészt a céges, vagy saját német mobilnetemet roamingos hotspotként használni nem látszott jó ötletnek. Kigugliztam tehát, hogy van már internetes adatforgalomra optimalizált szimkártyás megoldás Magyarországon. Bementem hát a mobilboltba, és vettem egy ilyen kártyát. Első gondolat az volt, hogy veszek egy hozzávaló routert is, de olyan nem lehetett egész Egerben kapni szombat délelőtt, Miskolcra meg nem volt kedvem hótfáradtan elautókázni (1100 km = 10 óra vezetés éjszaka). Szerencsére, mint kiderült, a céges laptopnak van szimkártya foglalata is, és így, hogy egyedül voltam otthon, teljesen bevált – céges hálózatelérésre, videokonferenciára, mindenre. Teljesen jó sebességgel megy – nem hasít az ígért 150 megabittel másodpercenként, de a 30 is használható. Tudom ajánlani. Azóta már visszajöttem Bezzegnémetországba, és lőttem egy 4G-s mobilroutert, hogy amikor családostul visszamegyünk néhány hét múlva, legyen net a házban. Kíváncsi vagyok, hogy fog működni. Mert el tudom képzelni, hogy ez a jövő (lehet, hogy sokaknak már a jelen, nekem még nem).

Szóval, tanulság (mert olyan kell): élvezzük az életet, menjünk-jöjjünk-sörözzünk-beszélgessünk, amíg lehet!