Ismét egy élménybeszámoló következik – ráadásul hosszú! –, nem pedig véleményem a magyar valóság egy szeletéről, szóval mindenki magára vessen, aki tovább olvas. Ja, a pozitív jelzőkre allergiásokat szintén szeretném figyelmeztetni, hogy sok ilyen használok a történetben, szóval fuss, amíg lehet!

Hogy mennyire hosszú, az egy dolog. Viszont hogy milyen sok képet szeretnék mutatni az útról, az meg egy másik. Mivel ez a blog tárhely max 20 képet enged beszúrni, három részre kellett bontanom a posztot. Itt a link a második részhez és a harmadikhoz.

Már talán korábbi írásaim egyikében is említettem, hogy kedvesemmel egy ideje nem ostobábbnál ostobább ajándékokat adunk egymásnak bizonyos alkalmakra, hanem elmegyünk valahová, ezért a közös utazás az ajándék. Öt évvel ezelőtt, a huszadik házassági fennforgásunkat egy skóciai úttal ünnepeltük, most pedig – 25 év mégiscsak egy negyed század! – Izlandot választottuk. Régen rajtavolt a bakancslistánkon, most jött el az ideje, hogy kipipáljuk. Batyus halottat még senki sem látott, és már egy ideje eldöntöttük, hogy nem a zsetont gyűjtjük, hanem az élményeket, ez pedig komolynak ígérkezett.

Nem részletezném, hogy a reptéri dolgozók, majd a pilóták sztrájkja, aztán az izlandi nemzetközi reptér közelében kitörő vulkán miatt mennyit izgultunk az indulás előtt, biztosan el tudjátok képzelni.

Mi úgy szeretünk menni bárhova, hogy nem ülünk egy helyben, hanem folyamatosan úton vagyunk. Erre Izland tökéletesen alkalmas, mert egyrészt az 1-es főút körbemegy a – Magyarországtól kicsit nagyobb területű – szigeten, másrészt bárhol megállsz, tuti van sok séta-/túraútvonal és látnivaló. Szóval a szállásokat is úgy foglaltam, hogy az utolsó napok kivételével mindenhol csak egy-két éjszakát töltöttünk, aztán továbbálltunk. A jobbaknak a linkjét is beszúrtam, ha kedvet kapnál az utazásra.

Az indulás reggelén, pénteken hajnal háromkor keltünk, és irány a reptér. Szerencsére ilyen korán reggel még nem 35 fok volt, hanem csak 20-22, ezért nem festettünk nagyon hülyén, hogy hosszú gatyában, pulóverben közlekedtünk, bár lehet, hogy a hátizsákra szíjazott kabát kiválthatott némi homlokráncolást. A gépünk 7 körül indult, és mivel csomagokat is adtunk fel, jobbnak láttunk betartani a „legyél ott 2 órával az indulás előtt” javaslatot. Átszállással repültünk – úgy sem tartott sokkal tovább, de jelentősen olcsóbb volt és helyi idő szerint (2 óra az időeltolódás) délután egy körül értünk oda. Összeszedtük a bérautót, és mielőtt elhúztunk volna az első szállásunkra, ami kábé 100 kilométerrel odébb volt, muszáj volt elverni az éhünket. Az (vagy legalábbis az, ahová mi érkeztünk) izlandi nemzetközi reptér Reykjaviktól kábé 40 kilométerre van (egy Keflavik nevű kisváros mellett), ezért Keflavikba tértünk be kajálni. Kedvesem kiguglizott egy sokcsillagos értékelésű intézményt, oda mentünk ebédelni. Az étterem nagyon egyszerű benyomást keltett, de a lengyelek (igen, lengyelek) nagyon finom ennivalót raktak elénk. Miután ezzel megvoltunk, csapatunk legifjabb tagja, 20 éves lányunk szorgalmazta, hogy nézzük meg a tengert, de ízibe. Szóval lementünk a tengerpartra, sétálgattunk egy kicsit a köveken, néztük az óceán hullámverését.

A tapasztalatlan csavargó azt gondolná, hogy ezután húztunk a szállásra, mint a vadludak, de nem. Először egy kicsit be kellett vásárolni, mert reggelit (és vacsorát), ahol ez opció volt, nem kértünk a szálláshoz, azt gondolva, hogy fejenként 7000 koronáért (kábé 50 euró) tudunk magunknak vacsorát rittyenteni, és a fejenként 17 eurós reggelit is sokalltuk, viszont a szállásunknak volt egy kis konyhája hűtővel, tűzhellyel. Szóval felvásároltunk egy kisebb falu ellátására is alkalmas élelmiszermennyiséget, és megcéloztuk a tanyát, ahol az első két éjszakát töltöttük.

Mielőtt erről is írnék, néhány szó a bérautóról. Mi olyan kocsit béreltünk, amivel murvás útra nem szabad rámenni, mert ez jelentősen olcsóbb, mint az összkerékhajtású kocsik – még ha az egy szimpla Dacia Duster is, amiből mellesleg rohadt sok van Izlandon –, amiket murvás utakon is szabad használni. Ezekről az utakról egy kicsit később még megemlékezek. Egyetlen extrát kértünk a kocsihoz a teljeskörű biztosításon kívül: a mobil 4G-s wifit, ami nagyon jól jött az egész úton, nem kellett rohadt magas roaming díjakért neteznünk.

Már a szállásunkra vezető úton is szembesültünk azzal, hogy amilyen képeket az ember Izlandról lát a neten, nincsenek fotosopolva, mindenféle szűrővel fényképezve. A táj tényleg olyan, vagy még olyanabb, mint amit az ember a képeken lát.

Hogy értem, hogy „még olyanabb”? A képek, videók elég jól visszaadják a színeket, de nem tudják megközelítően sem visszaadni azt, hogy milyen mennyiségű víz van a folyókban, milyen erővel zúdul lefelé, mint ahogy azt sem, hogy milyen mélységek és magasságok vannak közvetlenül az út mellett, vagy éppen a vízesés milyen magasról zubog le. Az is megdöbbentő, hogy Izlandon mindenhol víz jön lefelé a hegyről. Elképzeljük, hogy majd látunk néhány szép vízesést, de ott mindenhol vízfolyásba és -esésbe botlik az ember. De olyanokba, hogy ha Magyarországon – ahol büszkék vagyunk a szilvásváradi Fátyol Vízesésre – akár csak egy is lenne közülük, a magyarság egységesen lepetézne tőle.

Ahogy említettem, első szállásunk egy tanya volt. Pontosabban egy lovas tanya, az izlandi „arany kör” déli végén, ahol építettek néhány kibérelhető faházat is. Ezek közül béreltünk egyet két éjszakára. Az odaérkezés után csak ledobtuk a cuccunkat, és a kedvesemmel – aki imád kötni, főleg jó minőségű anyaggal – azonnal visszaindultunk a kábé 10 kilométerre lévő fonálboltba, ahol a tulajdonos a saját birkáinak a gyapjából készíti a fonalat. Megérte, szuper kis hely, és persze aranyáron vettünk néhány gombolyagot. Vissza a szállásra, ahol egy csendes pihenőt (én aludtam, mint akit letaglóztak) követően sétáltunk egy kicsit a környéken. Kint voltunk a harag farkán, nem volt igazából semmi látnivaló – csak a színek és illatok –, viszont este lefoglaltuk a tanya pezsgőfürdőjét egy órára, ami szuper volt. A fürdő ugyan cseppet sem pezsgett, viszont a tanya saját hőforrásából táplálták melegvízzel. A melegvíz a kilátással és a naplementével kombinálva pazar élmény volt mindkét este.

Másnap, előnyt kovácsolva abból, hogy a szervezetünk még mindig két órával előrébb jár, minden erőfeszítés nélkül keltünk fél nyolckor, köszöntünk az ablakunkon benéző lovaknak, és fél tízkor már úton is voltunk a kinézett látnivalók irányába. Az eznapi menün vízesések, gejzírek és meleg(forró)vizes források szerepeltek. Döbbenetes volt, de hadd ne írjak sokat erről, ideteszek néhány képet, az szerintem elegendő.

A következő napon hosszabb út, közel 500 kilométer várt ránk a sziget délkeleti csücskéig, ezért elég szelektívek voltunk a látnivalók kiválasztásában, és megegyeztünk, hogy ha a kutya a kovászba szarik, akkor sem állunk meg több látnivalónál, mint az a három, amit kiválasztottunk. Pedig nagy volt a kísértés, amikor nagyon magasról lezuhanó vízesések, és más, általunk még soha nem látott csoda közelében jártunk.

Először az egyik legnagyobb izlandi vízesésnél álltunk meg, ahol a folyó 60 métert zuhan,

ezután pedig odaértünk Izland legnagyobb jégmezőjéhez (14 ezer km² – akkora, mint két BAZ megye), ami sok, kábé 10 gleccserrel „folyik le” a hegyről csak az 1-es út irányába. (Hogy miért mondom a tízre, hogy sok? Mert hallom a német hírekben, hogy az ország összes, mind a 4 gleccsere olvad, és egyre rövidül a globális felmelegedés miatt.) Hihetetlen látvány. Meglátod az útról, hogy ott van előtted. Mondod, magadnak: „basszus, az meg egy gleccser!”. Aztán vezetsz még egyenesen 30 kilométert, még mindig ott van előtted, és látod a méretét, és most már azt mondod: „HŰ BAZ+, HOGY EZ MEKKORA!” Ez például az egyik dolog, amit a képek, videók nem adnak vissza, a méreteket. Útközben persze még kábé 100 kilométert haladtunk keresztül egy 19. századi lávamezőn, ami egy olyan kettős vulkánkitörés mementója, ami kiirtotta a lakosság negyedét és az állatállomány 70%-át. Hasonló lávamezőket már láttunk az Etna lábánál, de nem ilyen kiterjedésben. Vissza a gleccserekhez. Természetesen meg kellett állnunk gleccser-nézőbe’. Egy, a térképen is jelölt és ajánlott gleccsertavat választottunk. Nos, amikor a gugli szerint balra kellett (volna) kanyarodnunk, akkor döbbentem meg, mert nem láttam az utat sehol. Lassítottam, és valami meredek csapásszerűség volt ott, de út nem. Kicsit továbbhajtottam, mert a guglimepsz (és a véjz/vazze is) bevitt már néhányszor a dzsindzsásba, de a visszapillantóból láttam, hogy egyszercsak a csapásszerűségről egy autó hajt ki a főútra. Visszafordultunk, megnézni közelebbről, hogy út-e az az „út”. Egy kavicsos, kiszáradt folyómedernek tűnő izé volt, egy útnak nehezen nevezhető valami, de a GPS ragaszkodott hozzá, hogy márpedig nekünk arra kell mennünk, ha a gleccsertóhoz akarunk jutni, ami számos (33 J) ember véleménye alapján 4,9 csillagos látnivaló. Nem volt mit tenni, ráhajtottunk az „útra”, és elkezdtünk egyes-kettesben közlekedni rajta. Csupa kő volt, rázott, mint az istennyila, de azért megtettük rajta azt a 3-4 kilométert, amit a szent gugli kiszabott nekünk. Na, visszatérve a murvás utakra, amikre a mi bérautónkkal tilos ráhajtani: ezer százalék, hogy ez is olyan volt. Láttunk amúgy ettől cifrább utakat is, de azokra nem mentünk rá. Viszont ehhez hasonlókhoz volt még szerencsénk utunk hátralévő részében. Egyre közeledtünk viszont a gleccserhez, és volt néhány pillanat, amikor javasoltam kedvesemnek és elsőszülött gyermekemnek, hogy menjünk gyalog, mint a bogarak, de hamarosan megpillantottunk néhány, a távolban parkoló autót, és onnantól kezdve nem forszíroztam a gyaloglást, hanem mindannyian összeszorítottuk a farpofáinkat („zabszempróba”), és haladtunk tovább a rázós valamin. Nos, megérte vállalni a kockázatot (ugyanis, ha ott defektet kapunk, lerobbanunk, stb., a bérautós cég nemhogy nem segít rajtunk, hanem még le is vesznek bennünket egy szemmel jól látható összeggel – nem emlékszem pontosan, de 4-500 euró rémlik – amiért megszegtük a bérleti szerződést), mert a látvány fantasztikus volt. Képzelj el (nem kell, mert alább beteszek róla néhány képet) egy több kilométer átmérőjű tavat, benne rengeteg jéggel – köztük néhány akkora, mint egy-egy háztömb – és a tó túlpartján két gleccserrel. Az egyik kisebb volt, le sem ért a tóig, a másik viszont hatalmas, több kilométer széles.

Lementünk a tópartra, megnéztünk néhány jégdarabot, közben láttuk-hallottuk, ahogy egy-egy gleccserdarab nagy robajlással beleszakad a tóba, égszínkék nyomot hagyva maga után a gleccseren. Ahogy írtam, ez a látvány, „hallvány” megérte a zötykölődést. Eltöltöttünk a tóparton vagy egy órát, aztán engedve az idő szorításának, haladtunk a következő, nem túl távoli uticélunk felé, a gyémántparthoz. Na, ez a nevezetesség egy ahhoz hasonló tónak az óceánra nyíló kijáratánál található, mint ahol az imént jártunk, csak vagy 10 kilométerrel arrébb, egy másik gleccserből táplálkozva. Amikor odaértünk, éppen apály volt, ezért a tóból megdöbbentő sebességgel áramlottak kifelé a tengerbe a kisebb jéghegyek – a nagyobbak megfeneklettek a tó kijáratánál. Amúgy ezekből a nagyobbakból nagyon sok volt a tóban, szinte egybefüggő jégmezőnek tűntek.

Először leslattyogtunk a kövekkel, majd - a vízhez közelebb érve - nagyon finom, fekete homokkal borított partra, ahol értelmet nyert a hely neve. Az óceán kisodorja a partra a jég nagy részét, ahol az elkezd olvadni, és átlátszó vagy kék csillogó jégtörmelékkel borítja be a fekete homokot – fantasztikus látvány, főleg napsütésben.

Néhány vízimadár és fóka is élvezte velünk együtt a látványt, valamint az a többszáz ember, akit eddig még elhoztak a turistabuszok Reykjavíkból. Ennek a többszáz embernek a nagy része aztán sorban is állt a parkolóba telepített vécéknél egy jó félórát, mire bejutott a kis helyiségekbe. Mire kedvesem és lányom a hosszú sorbanállás után ismét feszültségmentessé vált, véget ért az apály, és a víz megfordult sodrása elkezdte visszahordani a jég egy részét. Az összeütköző jéghegyek fel-felborultak, el-eltörtek, és az addig még levegővel nem érintkező részek hihetetlen kék színben pompáztak.

Nem tudunk nagyon betelni a látvánnyal, de azzal az ígérettel, hogy másnap el fogunk kirándulni egy gleccserhez, és láthatunk még augusztusi jeget eleget, sikerült rábírni magunkat a továbbindulásra.

Az aznapi szállásunk a sziget délkeleti csücskében, egy félszigeten volt. Odaértünk, lepakoltunk. A hotel fenntartója üzent – a bejelentkezés többnyire onlájn, automatikusan történik, ezért egy teremtett lélekkel nem találkozol – a booking.com-on, hogy milyen éttermet ajánl estére. Lecsekkoltuk azért a neten magunk is, de a több ezer értékelés megerősítette, hogy valóban az lehet a legjobb hely a faluban. Eleget ültünk már aznap az autóban, úgyhogy bevállaltunk azt a másfél kilométeres sétát a kikötőig, ahol az étterem volt.

Vasárnap este a hely majdnem zsúfolásig tele volt, de szerencsénkre épp megürült egy asztal, ahová leülhettünk. Mivel ez egy tradicionális izlandi étterem, amit egy raktárból alakítottak át néhány évtizede, úgy döntöttünk, hogy nem rántott húst vagy hamburgert eszünk, hanem valami helyi cuccot próbálunk ki. A homárlevesről már hallottunk korábban, ezért egyen megosztoztunk, másodiknak pedig báránysztéket, aznap fogott halat sütve, illetve vega pitét (vagy mit) ettünk – nem mindent, hanem ki ezt, ki azt. Nos, homárleves: ez egy tejszínesnek tűnő sűrű leves homárhús darabokkal; nincsenek rá szavak, milyen finom, mintha karácsony lett volna a számban. Ha lehetőséged adódik rá, próbáld ki! Persze a többi kaja is tökéletes volt, csakúgy, mint a helyi csapolt sör. De ez mindegy is. A kajáról kizárólag a homárleves miatt akartam beszélni. HOMÁRLEVES!!!

Hétfőn ismét viszonylag korán keltünk, összepakoltunk, és elautóztunk egy kempinghez, a gleccserhez vezető túránk kiinduló pontjához.

Kedves gyerekek! Vége az első résznek. :-) Folytatás itt.