Igazából nem is az én hülyeségem története, mert mindez egy barátommal esett meg, Tibivel, de ha az lenne a cím, hogy „Tibi hülyeségének a története”, nem olvasnád el. Hogy miért én írok róla? Egyrészt mert amikor elmondta, érdekesnek találtam, másrészt mert Tibinek nem volt kedve megírni. Szóval ez ténylegesen Tibi hülyeségének a története, de gondoltam, megírom, mert akár velem is megeshetett volna, ezért az én hülyeségem története is lehetne. Készülj fel, hosszú írás lesz, mert a hülyeségem végtelen. Vagyis még így is lerövidítettem.

Tibiék szintén évek óta itt laknak és dolgoznak a feleségével és két tizenéves fiukkal Hessenben, Diósgyőrből disszidáltak, de megtartották ottani házukat, mert szeretik. Rúgtuk már nem kevésszer a bőrt együtt, és néhány sört is legurítottunk utána, szóval ismerjük egymást.

Tibiék figyelgették a koronavírusos, meg karanténos, maradjotthonos híreket, de mivel Tibi útlevele júniusban lejár, az újat már tavaly októberben megrendelte, amikor legutóbb otthon jártak, lejárt útlevéllel meg külföld országban élni és dolgozni nem annyira szabályos, el kellett menni az újért. Tibi nem teljesen hülye, csak egy kicsit, ezért elolvasott sokmindent arról, hogy milyen papírokat, ilyesmit kell beszerezni Magyarországra látogatva, de azt gondolta, hogy mivel napról napra lazítanak a szabályokon, illetve már az üzletemberek is korlátlanul jöhetnek-mehetnek, németországi lakcímmel csak meg fogják engedni a magyar hatóságok, hogy hazajöjjenek az ügyintézés után, ha úttörő becsszóra megígérik, hogy nem tüsszentenek le senkit Hegyeshalomig. Szóval a feleségével beültek pénteken a német rendszámos kocsijukba, és köd előttem, köd utánam. A német-osztrák határon kellett egy kicsit lassítani, de minden ellenőrzés nélkül átjutottak, senki nem kérdezett senkitől semmit. A sógorok megnyitották ebből az irányból a határokat, mert kell a német zsozsó, nem akarják a turizmusukat teljesen hazavágni. Szittyaföld határában, Nikkelszdorfnál kicsit fenyegető volt a 2 kilométeres, max tyúklépésben haladó kocsisor, de látva, hogy az előttük haladó, mindenféle – angol, holland, szlovén, román, magyar, cseh, satöbbi – rendszámú autók vezetőitől az éber magyar határőrök a normál papírjaikat kérték, visszaadták, majd továbbot intettek, reménnyel töltötte el amúgy kérges lelküket. Így, amikor sorra kerültek, nem volt nehéz igazat mondani a honnan-hová-miért kérdésekre:

„Hová tartanak?”

„Magyarországra, Diósgyőrbe. Lejár a jövőhéten az útlevelem, már tavaly kértem az újat, de azóta nem tudtunk érte jönni. A diósgyőri okmányirodán figyel.”; „Honnan jönnek?”; „Németországból. Ott élünk, dolgozunk, a családunk is ott él.”; „Munkaszerződésük van?”; „Persze, de nem itt. Nem hordjuk magunkkal a munkaszerződésünket. De itt van a németországi lakcímregisztrációs lapunk.”

Ekkor jött a derült égből villámcsapás: „Vállalják a 14 napos önkéntes karantént, vagy visszafordulnak?”

Nyilván a visszafordulás nem opció, az a fránya útlevél lejár, ha a kutya a kovászba szarik, akkor is. Tettek még egy próbát azzal, hogy „mi már 3 hónapja hómofiszban dolgozunk”, „Diósgyőrben nem találkozunk senkivel, csak felvesszük az útlevelet, és illaberek”. A zsaru hajthatatlan, szóval Tibiék érdeklődnek a karantén iránt. A válasz alapján van arra remény, hogy a helyi járványügyi hatóság enged az ésszerűség nyomásának és méltányosságot gyakorol. Szóval önkéntes karantén. Kocsiból kiszáll, a 8 fokban, hideg szélben egy rendőrfurgonhoz ballag, és ott vár a sorára. A rendőrfurgonban egy rendőrtiszti főiskolás lány – Kincsőt rajtam keresztül is üdvözli Tibi, és kitartást kíván! – egy rendőr altiszt társaságában. Tibi haverom nem hitt a szemének: a lány kézzel, indigóval tölti ki a karantént elrendelő lapot (alá is írja: „tudomásul vették” :-D :-D), majd miután az altiszt a telefonjával lefotózta a kézzel kitöltött papírt, egy piros karanténmatrica kíséretében átadja Tibinek és asszonypajtásának (Tibi kért még egy matricát emlékbe). Tibi mindeközben – mert ismerkedős és beszédes gyerek – szóba elegyedik a lánnyal, együttérzéséről biztosítja, hogy 2020-ban ilyen, a 80-as éveket idéző munkát kell az éjszaka kellős közepén csinálnia. A lány pedig megnyugszik, hogy végre valaki, aki nem őt cseszegeti az idióta szabályok miatt, és mondja, hogy sajnos ezt nem ő találta ki, de nagyon sok az elégedetlenkedő ember. (A szerk. megjegyzése: bizony, ilyen hülyék az emberek. Elégedetlenkednek, ha idióta szabályok vannak rájuk kényszerítve.)

Az útilapu – a dokumentek – kézhezvétele után Tibiék ismét a lovak közé csaptak, és meg sem álltak a kies Diósgyőrig. Vagyis de: a madaras teszkóban csak bevásároltak mindent, ami otthonra (DGY) és otthonra (Németo.) kellett.

Szombat reggel volt, mire szundira került a sor – mondjuk alvás ilyenkor nem sok van, mert a 13 óra vezetés, az izgalmak átlendítik az embert a holtponton, de 2 óra alvás is több mint a semmi. Délelőtt Tibi és kedvese bejárta a birtokot, beszélgetett – kerítésen keresztül – a szomszédokkal, szóval a hazaérés után szokásos koreográfiát hajtották végre. Délután kettő körül csöng a telefon: a szomszéd szól, hogy „Tibi, rendőrök állnak a házatok előtt, biztosan a karantént ellenőrzik. Itthon vagytok?” (Csengő nem működik. Miért működne? Nem laknak ott. Viszont furcsa, hogy a szomszéd szólt, amikor a karanténos lapra meg kellett adni a mobilszámukat is.) Feleség kimegy, de Tibi épp egy roppant fontos dologgal volt elfoglalva, szóval helyhez volt kötve. Egy igen kis helyhez. Asszony megy vissza be, mondja, hogy „Tibi, itt az olló, haladjál, mert szerintem a rendőrök nem hiszik el, hogy itthon vagy”. Tibi felgyorsította a dolgok menetét, és amint lehetett, ment ki az udvarra. A szőke rendőrnő udvariasan fogadta: „Hogy hívják az urat?”. Később barátaink több helyes választ is javasoltak erre a kérdésre, „Jehova”, „Ó istenem” és „Jézusmária” is lehetett volna a befutó, Tibi viszont megilletődésében a saját nevét mondta. A rendőri kíváncsiság kielégítése után a meseautó elhúzott, Tibi pedig elment ebédért. Karantén, karantén, enni azért kell, nem?

Másnap reggel Tibiék szirénahangra ébredtek.

Pedig jól esett volna nekik egy kicsit tovább aludni – előző éjjel reggelig utazás, dög fáradság, stb. –, de a zsaruk úgy döntöttek, hogy pünkösdvasárnap reggel 9-kor már a kertváros összes lakójának itt az ideje, hogy felébredjen. Miután a rendőrbácsik megbizonyosodtak, hogy a bebörtönzöttek még mindig otthon vannak, más bűnözők után néztek. Tibiékhez ebéd után – ezúttal pizzarendelés jáccott, nem történt törvényszegés – persze átjöttek a legjobb barátaik, hogy néhány kézműves serital társaságában megbeszéljék, amit meg kell beszélni. Tibiék hivatalosak lettek volna a nővéréékhez is, egy kis bográcsozásra, de azt lemondták – más vendégek is voltak, no meg azt sem lehetett tudni, hogy a fürkészek hányszor portyáznak egy nap, nem akarták kísérteni a sorsot. A testvéréék megértők voltak, és este vittek nekik egy lábos pörköltet targonyával.

Hétfőn, ünnep lévén a barátok hoztak tízfogásos ebédet, és együtt étkezett a társaság. A haza éber őrei szintén reggel tették meg szokásos látogatásukat, de ezúttal senki nem zavartak fel. A délután annyiban különbözött az eredetileg eltervezettől, hogy a sörök megivása baráti társaságban nem egy kocsmában, hanem a karanténként elzárt területen történt, éjszakába nyúlóan. Tibiék nyilván hiába győzködték a haverokat, hogy karantén, meg minden, a fránya barátok nem tisztelték a törvényt – pontosabban rendeletet, merthogy Viktátor most rendeletekkel kormányoz, az ide vonatkozó szabály is az ő szüleménye. Mindemellett még arra is volt idő, hogy Tibi a Pintér Sanyinak megeresszen egy kérelmet, hogy ugyan engedjék már haza, Németországba őket, mert ott vannak a gyerekek, munka, élet. Még aznap visszaírt Sándor komornyikja, hogy ebben az ügyben a diósgyőri járványügy az illetékes, ők gyakorolhatnak méltányosságot.

Kedd komoly szervezést igényelt, mert Tibinek akkor volt útlevélátvételi időpontja a diósgyőri ocsmányirodában. Ezért egy önkéntes rokon vállalta Tibi megszemélyesítését rendőri ellenőrzés esetére (nyilván hasonlítanak, mint két tojás). Erre annak ellenére sor került, hogy a sünök ezúttal is korán keltek: ismét szirénaszóval ébresztették a hétalvókat reggel fél nyolckor. Tibiék amúgy is ébredni akartak, mert nyolckor nyit a járványügyi iroda, beszélni kellett velük telefonon. A beszélgetés megtörtént, írásos kérelmet is küldött Tibi – a Pintér Sanyi válaszát is csatolva, reménykedve. Még mindig délelőtt:

útlevél elkészült, átvéve, misön komplítid.

Az események nyilvánvalóan felgyorsultak, a nemzetközi helyzet fokozódott. Kora délután ismét kereste a járványügyet – már keresztnevén szólítják, vagyis ténylegesen foglalkoznak a kérelemmel –, akik azt mondták, dolgoznak az ügyön, de nem látják, hogy milyen jogalapon tudnának méltányosak lenni, mert szerintük ez a belügyminisztérium felelőssége. Tibi felhívja a figyelmet Sanyi levelére, valamint arra, hogy a gyerekek otthon, Németországban várják haza a szülőket, és ha a macska beleszarik a ventillátorba, másnap akkor is útnak indulnak, kockáztatva a láncra verést és a börtönt, mire a tisztiorvos azt mondja, „megvizsgáljuk a lehetőségeket”. Látszik, hogy segíteni akarnak, szóval bizakodás van. Ennek örömére egy jó cimborájával, a karanténszabályok mély tisztelete mellett elment a kedvenc borászához, ahonnan beszerezte a szokásos 247 liter házi tokajit – a legjobb az országban, én is csak ajánlani tudom.

Szerda reggel még mindig semmilyen hír nem volt, ezért Tibi hívta a járványügyet, ahol már a hangjáról megismerték. A tisztiorvos hölgy elmondta, hogy már a jogászukat is bevonták, hogy találjanak jogalapot Tibiék szabadon eresztésére, de eddig még nem találtak. Tibiékhez a szabályokat semmibe vevő rokonok, barátok továbbra is áramlottak, szóval unatkozás esete nem forgott fenn. Kora délután Tibiék megkapták a kérelmüket elutasító határozatot. Tibi hívta a járványügyet, de a tisztiorvos nem tudott mást mondani, mint hogy Viktor, a rendelek kitalálásakor nem számolt olyan emberekkel, akik magyarok, de nem Pumalenden élnek, viszont hivatalos dolguk miatt sürgősen jönniük kell. Tibi megértő volt – rúgtak már ki nemrég kórházigazgatókat is rendeletek be nem tartásáért, mit a nagyfőnöknek egy-két tisztiorvos? –, ezért elmondta, hogy ők, ha cigánygyerekek potyognak az égből, aznap este akkor is útnak indulnak. Persze az orvos is megértő volt, de hát „jogalap”. Vagyis éppenhogy az nincs. Tibi azért még megeresztett egy ismételt kérelmet pintérsanyinak, de ez már nem számított. (A szerk. feddő megjegyzése: ejnye, Viktor! Ér rendelettel kormányozni, de némi realitásérzék sem árt.)

Szóval Tibiék bepakolták a legszükségesebbeket: a 216 liter tokajit, 20 liter pálinkát, valamint 8 oldal mangalicaszalonnát, és este elindultak nyugati irányba. Hegyeshalomig Tibinek és feleségének nemigen sikerült volna a zabszempróba, de láss csodát! Kifelé menet a magyarok nem ellenőriztek, csak az osztrákok. Viszont a sógorok ismerik a német papírokat, a németrendszámos autó is megerősíti, hogy itt bizony lehet arra blazírozni, hogy józan ésszel gondolkodnak, ezért Tibiék egy 8 másodperces ellenőrzést követően Burgenlandban találták magukat. (A szerk. megjegyzése: a határon vannak a Burgenlandba lépőt üdvözlő táblák, rajtuk festmény. Hogy is mondjam? A szép nem ilyen. Talán le lehetne cserélni, mert Ausztriában sok szép dolog van, amit akár táblára is lehetne tenni.) Innen már csak 800 kilométer poroszkálás, és reggel már a saját ágyukban aludtak el. Aznap még kaptak egy választ Sanyi udvartartásától, hogy a helyi járványügy gyakorolhat méltányosságot, szóval a kör bezárult. Kétszer.

Most várják a pumalandi hatóságoktól azt, hogy mekkora bírságot kell fizetni – esetleg szibériai gályarabságra ítélik őket, vagy a fejüket veszik – azért, mert haza szerettek volna és mertek jönni.

Tibi elég furcsán érzi most magát. Mindig becsületesen élt, ezért soha nem kellett félnie semmilyen hatóságtól. Igazat mondani is szeret. Ehhez képest a szülőhazájában rettegnie kellett, nehogy a rendőrök észrevegyék, hogy létezik. A sógoroknál, és a germánoknál nem. Otthon igen.

Tanulságok:

• Tibi hülye. De ezt már az elején tisztáztuk, ez volt az írás címe is (majdnem), ezért erre több szót nem vesztegetnék
• Ha Magyarországra mégy, szokjál le az igazmondásról, mert abból csak a baj lehet.
  Ez már a határon kezdődik: ha a haverodtól kértél előtte egy papírt, hogy a cégéhez mégy üzleti ügyben – nem, nem kell betenned oda a lábad –, akkor karantén nuku, oda mégy, annyiszor, és olyan állapotban, ahová, ahányszor és ahogyan nem szégyellsz. Ugyanez van, ha azt mondtad, erdélyi magyar vagy, oda tartasz. Aztán véletlenül megállsz néhány napra Piripócson. Ahogy sokan tették is.
• Ha módodban áll, kezdj el gondolkodni egy alternatív – nem magyar – útlevél beszerzéséről, mert Magyarországon (vagy éppen bárhol máshol, ha már itt tartunk) magyarnak lenni nem feltétlenül előny. Tibitől tudom, hogy ő ezt teszi

Végső konklúzió: kies hazánkban, e lángoktól ölelt kis országban a zemberek félnek. Fél a tisztiorvos ésszerű döntést hozni, mert nincs rá jogalap. Fél a barátom fideszt kritizáló írásokat lájkolni a fészbukon, mert a felesége logisztikai igazgató egy magyar cégnél, aminek a tulajdonosa – a feleség főnöke – Viktor-párti. Fél a cimborád pozitívan kommentelni, esetleg megosztani a mostani rendszert kritizáló írásokat az interneten, mert közszolga. Vagyis elveszítheted a munkádat, ha gondolkodsz, felelősséget vállalsz (lásd: nemrég kirúgott kórházigazgatók).

Melyik országra emlékeztet ez téged? Megmondom, hogy engem melyikre: Észak-Koreára. Csak ott ténylegesen megölnek, ha elmondod a véleményedet, nem csak egzisztenciálisan, mint Magyarországon. Még.

Szürreális.