Vettünk egy i-bájkot (e-bike). Még tavaly a kedvesemnek. Ugyanis kapott egy melót májusban – januárban költöztünk ide, szóval juhé! – kábé 10-12 kilométerrel odébb. Berlinben szintén kábé ennyire volt tőlünk a melóhelye, és oda canga-tömegközlekedés kombóval, később az erre a célra beszerzett robogóval közlekedett. Ugyanis míg az előbbivel Berlinvárosban a 12 kilométeres mutatvány egy óra volt, addig Rozival (ez a robogónk neve, merthogy a gépeinket el kell nevezni, mert lelkük van) félóra. Aztán ideköltöztünk Odenwaldba, ahol nem annyira a rónák végtelenjét látjuk, sőt az ég sem olyan messze éri a földet, mint a berlini pusztában, hanem inkább hegy-völgy-patak, valamint kisebb települések sokasága jáccik, és szembesültünk azzal, hogy az itteni 10-12 kilométer nagyon nem a berlini 10-12 kilométer. Merthogy Rozi 50 köbcentije alkalmas a berlini közlekedés tempójának tartására, de itt, a települések között inkább forgalmi akadály és balesetveszély. A bicaj pedig eléggé izzasztó mutatvány, miközben hegyen-völgyön zakatolsz keresztül, pállottan érkezni a munkahelyre pedig nem frankó. Szóval vettünk egy i-bájkot. Nem olcsó, viszont drága. Ezzel együtt, amikor kipróbáltam, a doppingtól feszülő lenszarmsztrongnak éreztem magam.
Bakker, ezzel olyan tempóban lehet felfelé menni, mint amúgy lefelé szoktam!
Ja, i-bájk. Mi is ez? Már ha valaki nem tudja – én nem tudtam egy bő évvel ezelőtt, szóval ha nem tudod, ne szégyenkezz, vagy pedig nekem is kéne. Ez valami olyan bicaj, aminek normál pedálja, váltója, satöbbije van, viszont van benne egy kábé 500 wattos akku, és egy elektromotor is. Az elektromotor pedig – beállítástól függő mértékben – besegít neked a tekerésbe, plusz erőt ad az általad kifejtett erőhöz. Egészen 25 km/óra sebességig (vannak 45-ös változatok is, de azok itt, bezzegnémetországban ugyanolyan kategóriába esnek, mint a kismotorok – szóval rendszám + biztosítás), aztán kizárólag a magad ura vagy. Szóval mindennek az a lényege, hogy tekersz, de negyedgőzzel is igen jól tudsz haladni, amíg az akku tart. Utána magadra maradtál a normáltól 5-10 kilóval nehezebb cangáddal. (Pl. az alábbi képen nem egy i-bájk látható a nyilvánvalóan meglepett fiatalember mellett)
Szóval vettünk egy i-bájkot. Onnantól kezdve kedvesem az esetek 95%-ában elektromos rásegítésű drótszamárral ingázott melóba, és boldog volt ezzel a megoldással. Ugyanis itt a környékünkön, Odenwaldban q sok jó minőségű, kitáblázott, feltérképezett, stb. erdei, mezei, akármilyen bicikliút van (sétaút is van az erdőn-mezőn sétálni vágyó embereknek dögivel) – lehet, hogy egész bezzegnémetország ilyen? Nemtom. Berlin környékén is mintha lettek volna ilyenek, de ki akar az alföldön biciklitúrázni? Ilyeneken keresztül tud a munkahelyére is eljutni, ami egyrészt azért frankó, mert nem az autók között kell cikáznia, másrészt azt hallottam, hogy erdőben jobb a levegő, mint a forgalmas közutakon. Vannak ezen kívül vad montenbájkosok számára készített őrült utak is, olyanok, hogy gyalog is szédítő rajtuk végigmenni, nemhogy bicajjal. Szóval van mindenféle, igénytől és fizikumtól függően szabadon választható út.
Ezek a szuper lehetőségek adták az ihletet, hogy
hajrá, menjünk biciklitúrázni!
Ami frankó, de rá kellett ébrednem hogy sem a fizikumom, sem az elszántságom nem olyan, mint 20 évesen, amikor haverokkal akár napi szinten megtettük az Eger-Tiszafüred-Eger távot (100km), csak hogy csobbanjunk egyet, vagy letekertünk szintén Egerből a Balatonra, mert úgy tartotta kedvünk. Szóval elmentünk egyszer-kétszer – én a hagyományos bicajommal, kedvesem az i-bájkkal –, de valahogy nem volt az igazi. Erre komoly fülrágás időszaka kezdődött (a feleségem rágta az én fülemet): vegyünk egy hasonló i-bájkot nekem is! Hmm. Mondtam már, hogy ez a cucc nem olcsó? Asszem, említettem már. Szóval mindenféle kifogások felsorolása következett, de amikor az idei adóvisszatérítés megérkezett, nem találtam több kifogást: elmentünk bicajt venni. A furmány az egészben az volt, hogy erre az elhatározásra a koronavírus helyzet enyhülése táján jutottunk. Akkor, amikor már itt volt a nyár, mindenkinek tele volt a hócsukája a hómofisszal, bezártsággal, satöbbi, kifelé vágyott a házból, és mit szeretett volna elsősorban venni? Biciklit. És nemhogy biciklit, i-bájkot! Szóval először szóltunk a falusi kereskedőnek, ahonnan a kedvesem gépét vettük. Válasz: nincs időm, se bicikli, talán szeptemberben. Aztán elmentünk egy nem kicsi, viszont q nagy boltba, és mondtuk, hogy mit akarunk. Válasz: kifogyott, talán az ősszel. Hmm. Fejvakarás. Brénsztorming. Hoppá! Néhány hónapja nem valami internetes boltból vettünk biciklis cuccokat? És ott biciklit is árulnak ám! Lecsekkolom, van. Pont olyan (is), amilyet szeretnék. Méghozzá nem is 500 wattos akkuval, hanem 625-össel, ami tekintve a súlytöbbletemet a kedveseméhez – és bármilyen normális emberéhez – viszonyítva nem hátrány. Megvettük. Négy nap múlva itt volt. Nem szeptemberben. Igaz, elő kellett venni az imbuszkulcsot, hogy beállítsam a kormányt, de kábé ennyi. No meg venni kellett rá sárvédőt, csengőt, lámpát, oszt csókkolom.
Szóval vettünk i-bájkot. Kettőt.
Régen bicikliztem ennyit, és ilyen élvezettel. Tudom, hogy béna, szánalmas, meg minden, de tök jó érzés, hogy nem fáradok el, és mégis haladok, és odaérek. Nem ide, oda. 30+ kilométerre, hegyen-völgyön keresztül, nagyon szép tájakon át. Két hét alatt beleszaladt 200 kilométer, és élvezem. Élvezzük. Néhány kép alább. Vagy fölébb. Ahogy sikerült.
Vegyetek i-bájkot. Ha kedvetek tartja. Jó móka. Ha nem, nekem úgy is jó.
Csókoltatlak benneteket!
