Először is boldog új évet mindenkinek, aki olvassa ezt a szösszenetet! És persze azoknak is boldog új évet, akik nem. Csak éppen ők nem fogják tudni, milyen jó fej voltam, hogy ilyesmit kívántam nekik. Mindegy, így jártak.

A bejegyzés címéről, hogy 2020 jó év volt, vagy rossz. Egyrészt mélyen hiszek abban, hogy sok minden fejben dől el: az évvel kapcsolatban ha a pozitívumokra, a jó dolgokra koncentrálunk, biztos kihozzuk, hogy jó év volt. Ha pedig fordítva, a rossz történésekre figyelünk, meggyőződésünk lesz, hogy ettől szarabb év még nem volt soha. Ezzel le is zártam a mondandómat, viszontlátásra!

Ha mégis van még egy kis időd, és tovább olvasnál, hát legyen. Én sem gondoltam komolyan, hogy csak ennyit akarok írni.

Persze nem akarok statisztikát gyártani, hogy mi volt jó, és mi volt rossz, mert minek? Mindenki másképp élte meg a történéseket, és más dolgok is történtek vele. Szóval egy tökéletesen szubjektív és strukturáltalan összefoglaló következik.

Nyilvánvalóan a koronavírussal és annak a hatásaival kellene kezdenem, mert azért elég sok mindenre kihatott az életünkben ez a kis huncut. De nem ezzel fogok, mert az ezzel kapcsolatos mondandómat már majdnem én is unom.

Szóval jöjjenek először a nem covidos történések.

Ezek közül ami magyar szemmel bőven kilóg, az az Indexszel történt dolgok, és azok következményei. Röviden: a NER átvette az indexet, mire felállt az egész szerkesztőség, és elhúzott. El tudod képzelni, hogy a mai Magyarországon, ahol a NER uralja a médiumok 80%-át, mekkora tökös dolog felmutatni a középső ujjukat, és ezt meglépni? Eszméletlen! És a sikersztori – ami ekkor még nem tűnt annak – itt még nem ért véget:

• Egyrészt a többség internetről tájékozódó polgár új alternatív hírforrások után kezdett nézni. Ez remélhetőleg felnyitotta sokak csipáját, hogy több forrásból többféle értelmezését látni ugyanannak a hírnek, és talán érdemes a jövőben is több forrásból tájékozódni.
• Másrészt rájöttünk sokan, hogy az ingyenes internetes sajtó ideje lejárt. Ha fizetsz érte, színvonalas újságot olvasol, ha nem, akkor meg szart / NER-eset. Miért is lepődünk meg ezen? A net előtt is ez volt, csak éppen ott Metró Magazinnak hívták az ingyeneset, és Magyar Hírlapnak, Népszabadságnak, stb. a többit. Welcome to the real world!
• Mindezek betetőzéseként a volt Indexesek megalapították a Telexet, ami jelenleg minden idők legprofibb – értem ezalatt a tényszerű tájékoztatást is – magyar internetes újságjának tűnik.
• Még volt egy mellékszál: az Indexszel együtt az általam eddig nagyon kedvelt autós magazin, a Totalcar is a NER alá csicskult – lásd az ide vonatkozó „csicska-videót” a youtube-on – majd két kedvenc autós újságíróm (bár nem szeretném őket kisajátítani), először az alapító tag Winkler, majd a vérprofi Csikós is átment egy-egy független médiumhoz. (Ezt megelőzően a harmadik kedvenc, Göbölyös is, de ahhoz valszeg nem volt köze a NER-esedésnek.) De erről a témáról már megírtam egy másik bejegyzést, majdnem kész, de még nem tettem ki.

Még egy kurva nagy pozitívum történt tavaly: az amcsik megszabadultak Trombita nevű, ámokfutó, twitterhuszár vezérüktől. Lehet mondani, hogy mindezt vastagon leszarjuk, mert olcsóbb lesz-e ettől Magyarországon a kenyér, csak nem érdemes. Ugyanis Trump a mai populista politikusok mintapéldánya – hazudozik, csak arra koncentrál, hogy a többség, a birkák rá szavazzanak, mert ellenségképeket gyárt, és ezektől a képzelt ellenségektől majd jól megvéd mindenkit, stb. És ez a változás azt is mutatja, hogy van remény. Más országokban, ahol populista politikusok betonozták be magukat a hatalomba is, van remény. Reméljük, nem csak ott, ahol 250 év hagyománya van a demokráciának.

Kábé ennyi jut eszembe, ami nem covid, a többi vagy az, vagy annak a következménye.

• Emlékszem, az év elején még azt gondoltam, „na, a hülye kínaiak megint szabadon eresztettek valami olyasmit, mint a madárinfluenza volt tízegynehány éve, jól beszopták, a marhák”. Aztán beindult Lombardia – sokan gondolták, „hülye dígók, nem tudnak semmilyen szabályt betartani” –, majd a többi ország is. Na akkor már sokan sokfélét gondoltak és mondtak, de ami mind a mai napig nem derült ki, hogy a kelet-középeurópai országok, köztük Magyarország, miért maradt ki tavasszal a szórásból. De legalább volt mire (tényleg volt?) büszkének lenni.
• Érdekes volt megfigyelni, mennyit fejlődött a világ (na jó, egyes országok, amiket kicsit közelebbről figyelemmel követek) kommunikációja. Kialakultak nagyon gyorsan olyan fórumok, ahonnan az emberek információhoz juthattak, és aztán vagy jutottak, vagy nem. Még érdekesebb volt megfigyelni, hogy egyes országokban a politikusok – és csak a politikusok – kommunikáltak, máshol pedig hamar rábízták a dolgot a szakértőkre. Na, melyik bizonyult megbízhatóbb hírforrásnak?
  Ja, és emlékszik még bárki arra, amikor Trombita bácsi arra kapacitálta a szakértőket, hogy ki kell vizsgálni, a fertőtlenítőszerek intravénás felhasználása nem jó-e véletlenül a vírus ellen. Sokan azonnal le is tesztelték. Saját magukon. A marhák. Béke poraikra!
• Persze ahogy a nemzetközi helyzet fokozódott, szépen elvált a szar a májtól, és kiderült, melyik országokban lehet még mindig hinni mindenféle statisztikáknak, és melyekben dőltek be, egyik a másik után: először még csak a fertőzöttek számát nem lehetett elhinni, aztán a kórházban kezeltek száma lett teljes homály, végül már abban sem lehetünk biztosak, mennyien haltak meg. Nem azt mondom, hogy bárki hazudott, sőt, attól félek, senki sem hazudott. Ennyire képes az a csapat, ami mindent jobban tud, és kihagyja a szakértőket. Viszont megfigyelni a militáns retorikát – „harcban állunk”, „kidolgoztuk a haditervet”, „operatív törzs”, stb., sőt, „katonai parancsnokokat neveztünk ki kórházak élére” – egészen szürreális (volt).
• Hogy személyesebbre vegyem a hangvételt: eddig is sokat, heti kábé egy-két-három napot, dolgoztam hómofiszban. Viszont mégis találkoztam heti néhány napon a kollégáimmal, személyes megbeszélések voltak azokkal, akikkel kábé egy helyen dolgozunk, és ezeknek megvan a varázsa, és azt gondoltam, az előnye is. Hogy miért csak ezt gondoltam? Néhány hét vegetálás és összeszedetlenség után hihetetlen volt megtapasztalni, mennyivel hatékonyabb folyamatos hómofiszban a munka. A mítingek addig tartanak, ameddig be vannak jelentve, sokkal több mindent tudok elvégezni egy nap, vagy ugyanazt sokkal kevesebb idő alatt. Sőt, még egy kis sportot is be tudtam iktatni a napok közepére heti kétszer. Szuper volt. Ráadásul szépen kialakult a legközelebbi kollégákkal egy rendszeres virtuális „kávészünet”, amikor nemcsak egymás arcát láthattuk, hanem a szokásos hülyüléseknek is teret engedhettünk.
• Háeres vagyok (ami kábé egy újabb, nem magyar betűszó a személyzetisre), ezért, hasonló okok miatt, amit magam is megtapasztaltam, óriási átrendeződést várok a munkaerőpiacon: eddig sokan csak beszéltek a távmunkáról, hómofiszról, de most nagyon sok – a legtöbb – cég, munkahely életében valósággá vált. Nagyon sok tehetséges, felkészült ember nem lesz hajlandó ezt a szabadságot feladni, és azok a cégek tudják bekaszálni és megtartani a legjobbakat, aki hajlandóak lesznek a távmunkát fenntartani a Covid után is. Lehet, hogy csak álmodozom – mert nem titok, én is szívesen laknék máshol, és csinálnám ugyanezt a munkát (ugyanennyi pénzért) –, de hátha nem. Ez is kihívás lesz háeresként, de talán még nagyobb kihívás bizonyos lassabban reagáló, rugalmatlanabb, hagyományosabb gondolkodású (felületes szemlélő „maradi”-nak mondaná) vezetők agyának átprogramozása. Izgalmas idők elé nézünk, alig várom.
• Óriási pozitívumként – és megerősítésként – élem meg, mennyire biztonságban érezzük magunkat itt, bezzegnémetországban. És nem csak a kognitív disszonancia, vagy önigazolás miatt, hanem a tények miatt is: számos covid-pozitív ismerősöm van. Mennyi van ezek közül itt? Semennyi! Bocs, egy – egy magyar srác. Mind vagy Magyarországon van, vagy pedig más országokban – Csehországban, Kuvaitban, stb. Itt egy sem! Ja, igen, egy. 1!
• Szintén fantasztikus volt látni, hogy az emberiség, ha nagyon akar, és nagyon muszáj, össze tud fogni. Nem tudom, történt-e már valaha olyan, hogy egymással versenyhelyzetben lévő cégek – jelen esetben gyógyszergyárak – megosszák egymással a kutatási eredményeiket annak érdekében, hogy hamarabb jöhessenek ki a megoldással. Persze nyilván sokat keresnek majd rajta, meg ilyesmi, de ez van, jó nekik.
• Ezzel szemben komoly traumaként éltem meg, hogy milyen keveset tudtunk, tudtam az idén utazni. És itt nem csak a céges utak lenullázódására gondolok – tényleg, nulla céges út az idén, ami elég nagy kontraszt volt a tavalyihoz képest –, hanem elsősorban a magánutak elmaradására. Másfélszer voltunk Magyarországon – a jellemző 5-6-tal szemben –, és a barátaink is meg tudtak itt látogatni bennünk, ami mondjuk q jó volt. (Miért másfélszer? Az egyik karanténos volt, ezért nem számít egésznek.) Elmaradtak betervezett hosszú hétvégék, nyaralás, őszölés. Szívás! A jó oldala, hogy megmaradt a rászánt zseton, amit csak részben tudtunk – többé-kevésbé felesleges dolgokra – elcseszni.
• Viszont óriási pozitívum, hogy szinte minden héten mentünk kirándulni – vagy gyalog, vagy biciklivel (sikerült nekem is egy zsír cangát lőni) –, ami szuper dolog, mert már vagy 20 éve tervezzük, már Egerben is mindig vágytunk arra, hogy menjünk, de az élet eddig felülírta. Most nem, hanem épp ellenkezőleg: kötelezővé tette, ha nem akartunk meggárgyulni. Szóval megérte ilyen szép helyre költözni, mert bejöttünk a tutiba: annyi turistaútvonal, erdei biciklis út van, mint a rohadás. Szóval mentünk, mint akinek muszáj.

Szóval hogy jó év volt-e 2020? Szerintem az volt, többnyire. Ami tuti, nagyon sokat tanulhatunk, tanultam belőle, és nagyon sok lehetőséget, reményt villantott fel a jövőre nézve. 2021 jobb év lesz-e? Majd meglátjuk.

Addig is az isten étessen, csókoltatlak!

Bélátok, Gerzson