Szokásomtól – és a nyitó-bejegyzésemben ígérttől – eltérően most nem egy frusztrációmat szeretném megosztani, gőzt kiereszteni, hanem egy nagyon pozitív élményhalmazt, egy utazás élményeit megosztani.

Szóval, ha nem emiatt kattintottál ide, máris fejezd be az olvasást, nincs itt neked semmi látnivaló!

Szeptemberben kerek évfordulóhoz értem, mostantól minimum B-oldalt, de lehet, hogy inkább már D-t koptatja a lemezjátszó tűje – ha dupla lemezekre próbálunk asszociálni (basszus, megrázó, hogy legtöbben nem is fogják érteni, miről hablatyolok) –, ezért kedvesemet megkértem, hogy ne kapjak ajándékot, hanem legyen az az ajándék, hogy a kovid miatt pangó turistaszezont kihasználva elhúzunk délre, pontosabban Dél-Olaszországba.

Miért pont Dél-Olaszország? Számos érvem van:

• Soha nem voltunk még délen, „csak” Szicíliában egyszer, és északon sokszor: Garda-tó, Verona, Toszkána – imádjuk
• Talán Szicíliát gondoltuk hasonlónak, és ott, 2 éve néhány remek napot töltöttünk. Jó volt az idő október elején is, jó volt a kaja a semmi közepén is – a frissen facsart gránátalmaléről már nem is beszélve –, és a turisták által kedvelt célpontokon kívül megdöbbentő olcsóság volt
• Rápillantva a térképre, délolaszba’ nagyon-nagyon sok látnivaló van
• Imádom a hegyek és a tenger kombóját, főleg, ha kellemes idő van
• biztos van más ok is, csak hirtelen nem jut eszembe

Úgyhogy – mivel mindkettőnknek volt már kovidos zöld útlevelünk, lefoglaltam 10 napot különböző szállodákban és airbnb-kben szeptember végére-október elejére, és mentünk. Az alábbi nagyon sok betű ennek az útnak a leírása.

Nápolyba repültünk, és az első megdöbbenés a repülőgép ereszkedésekor ért - hogy az a környék milyen lélegzetelállítóan gyönyörű felülről is! Hú, wazze!!

A szélzes csaj a reptéri bérautópulnál nagyon ügyes volt, simán ránk melegített egy fullos biztosítást a vágyott 500-as Fiat helyett kapott VW T-Roc-kal egyetemben, a szűk utakra, kamikáze módon vezető sofőrökre hivatkozva. Ennek megtérüléséről később, de nem kellett nagyon győzködnie, Németországban is ért már negatív meglepi ilyen témában.

Minden esetre, miután megkaptuk a masinát, a Nápoly környéki dugóban „hipp-hopp” abszolváltuk a Sorrentóig tartó kilométereket. Nos, a látvány kocsiból is hasonlóan lélegzetelállító, mint a levegőből. A szikla-tenger kombináció nagyon üt.

Persze a tényleg kamikáze robogósok és autósok stílusát szokni kell – ez nem Germánia –, viszont egy kis megszokás után nagyon vérpezsdítő ez a forgatag.

A sorrentói szállodánk színvonala egy nyolcvanas évekbeli SZOT-üdülőét súrolta alulról, de a körítés mindent vitt. Privát strand, ahova lifttel tudsz lemenni – vagy gyalog, a sziklák között, ha olyan kedved van –, ott csobbanhatsz, miközben szemben a Vezúv púpját és Nápolyt látod. Kábé 15-20 perc séta a belfalu – miközben a szikla tetejéről gyönyörködsz a kilátásban –, ahol minden van, mi szem-szájnak ingere. Meleg, zselattó, aperolspricc, szuper kaják, csodás táj, mi kell még?

Másnap meglátogattuk a környékbeli kötelezőket: Pompei és a Vezúv.

Pompeibe, így szeptember végén, tökéletesen fölösleges volt megvenni előre a jegyet és az audiogájdot, mert így egy csomó időt elvesztegettünk azzal, hogy megtaláltuk a megfelelő bejáratot (kábé 20 különböző audiógájdot áruló cég van, egyik sem kompatibilis a másikkal), de így jártunk. Maga Pompei eszméletlen.

Egy hatalmas – 20 és 40 ezer közé becslik a lakói számát – kőváros, vízvezetékkel, hatalmas épületekkel, gyorséttermekkel (!!!), satöbbi. Nem most, hanem kétezer évvel ezelőtt. Ilyenkor mindig eszembe jut Jókaitól az „Egy magyar nábob”, amiben arról ír, hogy a 19. század első felében milyen minőségű utakon közlekedtek Magyarországon (mondjuk, nem kell olyan messzire menni, nekem is vannak hasonló gyerekkori emlékeim a 80-as évekből). Vagy az, hogy mennyire keveset tudunk arról, hogy eleink hol voltak, hogy éltek és mit csináltak 2000 évvel ezelőtt. Ezek meg Pompeiben (meg úgy általában Itáliában): vízvezeték és gyorsétterem. …

Az viszont jó ötlet volt, hogy a Vezúvra nem vettünk előre jegyet, mert a pompeii bejáratnál vehettünk olyat, ami tartalmazta a Pompei-Vezúv-Pompei buszút árát is – így sokkal egyszerűbb volt. A Vezúvról mit mondjak? A parkolótól a csúcsig vezető gyalogút jó meredek volt és salakkal borított – milyen lett volna egy vulkán tetején? – viszont megérte a fáradságot. Szuper kilátás Nápolytól Capriig, 1200+ méter a tenger szintje fölött, mindez a tengertől 3-4 kilométerre: nem tudod elképzelni. Lenyűgöző méretek, nem mellesleg egy rozéfröccs a tengerre néző kis teraszocskán. Szép volt.

Aznap este még vacsiztunk egy frankót a sorrentói kikötőben, aztán már nem kellett altatódal.

A szállodai reggelik a kovid miatt kicsit furcsák voltak, de a péksütemények, gyümölcsök osztályon felüliek (olyan jó ízű narancsot, amit szerintem előző este szedtek le éretten a fáról, máshol nem lehet enni) és másnap reggelre máris megtérült a bérautó fullos biztosítására költött összeg: valszeg a szálloda recepciósa a robogójával remekül végigcsikarta a kocsi oldalát. Legalábbis a feltűnő segítőkészségéről egyértelműen rá gyanakodtunk. Nem semmi azért: a szűk utcákon kamikázemódra vezető motorosok, robogósok, autósok között megúsztuk sérülés nélkül, a szálloda parkolójában nem sikerült. :D

A befektetésünk gyors megtérülése fölött érzett örömmel indultunk tovább Sorrentóból Materába.

Egy kis megjegyzés: Sorrentóból Materába az olasz csizmaszáron kelet felé autózva lehet eljutni. A térképre nézve ez egy körömpiszoknyi távolság. A valóságban 250 km. Barátaim, az olasz csizma nagy. Q nagy! A tetejétől a csizma orráig van kábé ezer km.

Persze mi nem az egyenes utat választottuk, mert meg akartuk nézni az Amalfi partot. Mit mondjak? Érdemes volt átlag 20-szal végig araszolni ezen a 30 kilométeren. Festői, ahogy a tengerbe szakadó szikla és a türkizszínű (máshol azúrkék) tenger összeér. Ahogy a legmeredekebb lejtőkre is építenek a taljánok mindenféle színes házakat. Ahogy az utat a sziklába vájták, néha többszáz méter magasan a tenger fölött, néha a tenger szintjén. Ahogy a motorosok, robogósok cikáznak az autók között a sziklafal tetejére épített utakon, mintha nem lenne holnap. Nyáron mondjuk nem jönnék erre autóval, mert a forgalom elviselhetetlen lehet, a hőség pedig a déli tájolású sziklafalak miatt minimum 50 fokos. De robogóval akkor lehet az igazi.

A Materába vezető út alatt tettünk egy korszakalkotó felfedezést: az amúgy drága olasz autópályák Nápolytól délre ingyenesek.

Matera. Ha láttad az új James Bond filmet, akkor tudod, melyik városról beszélek. Én nem a film miatt akartam elmenni – akkor még nem is tudtam, hogy részben ott forgatták –, hanem Csikós Zsolt cikke inspirált, amiatt akartam a saját szememmel is megnézni. Dióhéjban: több ezer éve lakják. Viccesen szokták mondani, hogy az új belváros 600 éves. És ez nem is vicc! A város nagy részét kőbe vájták, és – hasonlóan Pompeihez – itt is több ezer éve kövezett utakon jártak az emberek. Az egész város egy labirintus. Így, hogy az építmények nagy része a sziklába van vájva, amikor a járdán, lépcsőn jársz, akkor mindig valakinek a háza tetején sétálsz, sokszor kémények között. Különleges élmény. Mondjuk „kijutott nekik a jóból”, mert folyamatosan kéznél voltak ott, a Jón tenger közelében, és felváltva fosztogatták az ott lakókat mindenféle népek. Viszont látni azt, hogy 1400 (!!!) éves Krisztus freskók is találhatók ott, egyszerűen felfoghatatlan. Képzeld el! Bizáncból jöttek jobb híján a művészek, akik felpingálták azokat a képeket a falra. Majd’ másfélezer éve. Természetesen ismét eszembe jutott, hol lehettek akkoriban őseink. Talán Etelközben? Akkoriban a Kárpátmedencében még Atilla hunjai garázdálkodtak?

Természetesen Matera látnivalóinak a töredékét sem néztük meg, de nem is ez volt a célunk.

Megnéztünk dolgokat, sokat sétáltunk, kirándultunk a környéken is, közben jókat ettünk, és ittunk.

Az evésről a legjobb élményem egy nem annyira várt helyen született: egy hentesnél. Ugyanis ez a hely olyan, hogy reggel hentes, este pedig étterem. Még reggel megcsinálja a jóember az este az étterembe szánt cuccokat, kolbászt, mindenféle fasírtszerű dolgokat, tésztába csomagolt akármit, rablóhúst, satöbbi, aztán este ráböksz a hentespultban, hogy melyiket kéred, ő pedig grillen tökéletesen megcsinálja, és hátul, az étteremben felszolgálják neked. Persze előételnek kapsz egy kis grillezett hagymát balzsamecettel és olivabogyót. No meg olyan asztali bort – szintén saját készítés –, hogy lemész hídba. Életem egyik legjobb sztékjét ettem itt, kedvesem pedig szintén nem panaszkodott, mellé bepusziltunk egy kancsó bort, és két palack vizet. Összesen fizettünk 22 eurót az egész vacsoráért. Huszonkettőt! Viszonyításképp: itthon a sztékek 25-30 eurónál kezdődnek. Köret nélkül. Egy adag. No, mindegy!

Összesen két napot töltöttünk Materában, aztán indultunk tovább délnyugatra, Calabriába. Persze közben muszáj volt csobbanni egyet a Jón tengerben. Érdekes volt megélni, hogy a jónéhány kilométer hosszú strandon voltunk hatan. Ameddig a szem ellát, hatan. Pedig tökéletes strandidő volt így szeptember végén, a levegő kábé 30 fokos, a víz 24-25.

A calabriai cél az volt, hogy a semmi közepén, nemzeti parkok közelében töltsünk néhány napot, ahol aztán kirándulunk, amikor ahhoz van kedvünk, vagy leruccanunk fürödni a tengerhez, amikor pedig ahhoz.

Ami itt nagyon különleges ráeszmélés volt a nagy, 2000 méter fölötti hegyekhez nem szokott agyamnak, a távolságok viszonylagossága. Hiába keresel ugyanis túraútvonalat 20 kilométeres körzetben, előfordulhat, hogy a magas hegyek, szerpentinek, kacskaringók miatt 80+ kilométert kell autóznod, hogy a kiindulópontra érj. Ugyanez a tengerparttal. A Tirrén tenger csak 20 kilométerre volt tőlünk légvonalban. Lefordítva: másfél óra kocsival.

Viszont minden pillanata megérte. Tökéletes utakon, enyhe túlzással majdnem függőleges lejtőkön legelő tehenek között remek volt. Értelmet nyertek a páros és páratlan ujjú patások képességei közötti különbségek. :D Rengeteg tehenet láttunk ugyanis borzasztó meredekségű lejtőkön legelni, hegyikecskéket megszégyenítő egyensúlyérzékkel. 

Amit megfigyeltünk Calabriában, hogy az emberek szeretik a falvaikat, városaikat mindenféle hegyek tetejére építeni. Aztán az idők során ezek a falvak terjeszkedtek, lefolytak a hegyoldalakon, hasonló összefüggő településképet mutatva, mint akár Matera. Ilyen falu volt az is, ahol laktunk, Morano Calabro. A szállásunk egy nemrégiben felújított régi lakás volt, klasszikus bútorokkal berendezve.

Olyan falusiakat képzelj el, mint Magyarországon is: mindenki ismer mindenkit, köszönnek az utcán, megnézik az idegeneket, beszélgetnek a boltban, satöbbi. Üdítő! Például a kis sarki boltot, ahol reggelit vettünk, egy fiatal pár üzemelteti. Semmilyen közös nyelvet nem beszéltünk, mégis olyan jól megértettük egymást a kajával, focival kapcsolatban, hogy valami hihetetlen. Szoktam mondani a kedvesemnek, hogy nekem itt, Németországban ez hiányzik nagyon Magyarországhoz képest: hogy tudjak poénkodni a boltban az eladókkal, jót röhögni valami hülyeségen, ilyesmi. Nos, ez 10 év után sem megy a germánoknál, de ott, Dél-Olaszországban, a semmi közepén már egy nap után ment.

Az itt töltött néhány nap alatt persze elmentünk túrázni, kétszer is. Jó hasznát láttuk az itthoni, heti rendszerességű túráinknak, mert meglepően jól bírtuk a szintemelkedéseket. Teljesen más 1500 méter fölött sétálni a hegyek között, mint a max 5-600 méter magas Odenwaldban. Más a növényzet, más a meredekség, sziklák, vízesés, satöbbi. Minden más.

Persze fürödtünk is, a Tirrén tengerben.

És persze ettünk és ittunk továbbra is finomakat, de ez már kezd unalmas lenni. Viszont mondtam már? Imádom a kávét. Elsősorban az olasz típusú eszpresszót, risztrettót. Csak úgy feketén, cukor és tej nélkül. Bárhol Olaszországban. Viszont itt, a világ végén, egy kis falusi kávézóban is olyan kávégép van, amilyen az egri kávézókban összesen kettő – egy a Frei kávézóban, egy pedig Csernuséknál – és olyan jó kávét csinálnak, amilyet Magyarországon kevés helyen. És egy duplát 1.30-ért?

 Az itteni négy nap nagyon gyorsan eltelt, és indultunk vissza Sorrentóba, a már ismert szállásunkra, ahol a nyaralás utolsó éjszakáját is töltöttük. A véletlenek szerencsés összejátszása miatt a takarító nem takarította ki a nekünk szánt szobát, ezért egy tengerre nézőt kaptunk helyette, ami miatt egyáltalán nem bánkódtunk.

Az utolsó estén nyilván papírkutyák voltunk, és nem mentünk be Nápolyba, hanem helyette Sorrento központját vettük célba, egy megfelelő méretű fagyi és vacsora elfogyasztása, valamint különböző emléktárgyak beszerzése végett. Ezeket természetesen a reptéri boltban kiegészítettük ezzel-azzal, de ezzel már nem untatnálak benneteket.

Lezárásként mit tudnék még hozzátenni? Hogy menjetek ti is oda? Természetesen, ha megtehetitek, menjetek ti is Dél-Olaszországba nyaralni. Én tuti vissza fogok menni