Először is boldog új évet mindenkinek, aki olvassa ezt a szösszenetet! És persze azoknak is boldog új évet, akik nem. Csak éppen ők nem fogják tudni, milyen jó fej voltam, hogy ilyesmit kívántam nekik. Mindegy, így jártak.

A bejegyzés címéről, hogy 2020 jó év volt, vagy rossz. Egyrészt mélyen hiszek abban, hogy sok minden fejben dől el: az évvel kapcsolatban ha a pozitívumokra, a jó dolgokra koncentrálunk, biztos kihozzuk, hogy jó év volt. Ha pedig fordítva, a rossz történésekre figyelünk, meggyőződésünk lesz, hogy ettől szarabb év még nem volt soha. Ezzel le is zártam a mondandómat, viszontlátásra!

Ha mégis van még egy kis időd, és tovább olvasnál, hát legyen. Én sem gondoltam komolyan, hogy csak ennyit akarok írni.

Persze nem akarok statisztikát gyártani, hogy mi volt jó, és mi volt rossz, mert minek? Mindenki másképp élte meg a történéseket, és más dolgok is történtek vele. Szóval egy tökéletesen szubjektív és strukturáltalan összefoglaló következik.

Nyilvánvalóan a koronavírussal és annak a hatásaival kellene kezdenem, mert azért elég sok mindenre kihatott az életünkben ez a kis huncut. De nem ezzel fogok, mert az ezzel kapcsolatos mondandómat már majdnem én is unom.

Szóval jöjjenek először a nem covidos történések.

Ezek közül ami magyar szemmel bőven kilóg, az az Indexszel történt dolgok, és azok következményei. Röviden: a NER átvette az indexet, mire felállt az egész szerkesztőség, és elhúzott. El tudod képzelni, hogy a mai Magyarországon, ahol a NER uralja a médiumok 80%-át, mekkora tökös dolog felmutatni a középső ujjukat, és ezt meglépni? Eszméletlen! És a sikersztori – ami ekkor még nem tűnt annak – itt még nem ért véget:

• Egyrészt a többség internetről tájékozódó polgár új alternatív hírforrások után kezdett nézni. Ez remélhetőleg felnyitotta sokak csipáját, hogy több forrásból többféle értelmezését látni ugyanannak a hírnek, és talán érdemes a jövőben is több forrásból tájékozódni.
• Másrészt rájöttünk sokan, hogy az ingyenes internetes sajtó ideje lejárt. Ha fizetsz érte, színvonalas újságot olvasol, ha nem, akkor meg szart / NER-eset. Miért is lepődünk meg ezen? A net előtt is ez volt, csak éppen ott Metró Magazinnak hívták az ingyeneset, és Magyar Hírlapnak, Népszabadságnak, stb. a többit. Welcome to the real world!
• Mindezek betetőzéseként a volt Indexesek megalapították a Telexet, ami jelenleg minden idők legprofibb – értem ezalatt a tényszerű tájékoztatást is – magyar internetes újságjának tűnik.
• Még volt egy mellékszál: az Indexszel együtt az általam eddig nagyon kedvelt autós magazin, a Totalcar is a NER alá csicskult – lásd az ide vonatkozó „csicska-videót” a youtube-on – majd két kedvenc autós újságíróm (bár nem szeretném őket kisajátítani), először az alapító tag Winkler, majd a vérprofi Csikós is átment egy-egy független médiumhoz. (Ezt megelőzően a harmadik kedvenc, Göbölyös is, de ahhoz valszeg nem volt köze a NER-esedésnek.) De erről a témáról már megírtam egy másik bejegyzést, majdnem kész, de még nem tettem ki.

Még egy kurva nagy pozitívum történt tavaly: az amcsik megszabadultak Trombita nevű, ámokfutó, twitterhuszár vezérüktől. Lehet mondani, hogy mindezt vastagon leszarjuk, mert olcsóbb lesz-e ettől Magyarországon a kenyér, csak nem érdemes. Ugyanis Trump a mai populista politikusok mintapéldánya – hazudozik, csak arra koncentrál, hogy a többség, a birkák rá szavazzanak, mert ellenségképeket gyárt, és ezektől a képzelt ellenségektől majd jól megvéd mindenkit, stb. És ez a változás azt is mutatja, hogy van remény. Más országokban, ahol populista politikusok betonozták be magukat a hatalomba is, van remény. Reméljük, nem csak ott, ahol 250 év hagyománya van a demokráciának.

Kábé ennyi jut eszembe, ami nem covid, a többi vagy az, vagy annak a következménye.

• Emlékszem, az év elején még azt gondoltam, „na, a hülye kínaiak megint szabadon eresztettek valami olyasmit, mint a madárinfluenza volt tízegynehány éve, jól beszopták, a marhák”. Aztán beindult Lombardia – sokan gondolták, „hülye dígók, nem tudnak semmilyen szabályt betartani” –, majd a többi ország is. Na akkor már sokan sokfélét gondoltak és mondtak, de ami mind a mai napig nem derült ki, hogy a kelet-középeurópai országok, köztük Magyarország, miért maradt ki tavasszal a szórásból. De legalább volt mire (tényleg volt?) büszkének lenni.
• Érdekes volt megfigyelni, mennyit fejlődött a világ (na jó, egyes országok, amiket kicsit közelebbről figyelemmel követek) kommunikációja. Kialakultak nagyon gyorsan olyan fórumok, ahonnan az emberek információhoz juthattak, és aztán vagy jutottak, vagy nem. Még érdekesebb volt megfigyelni, hogy egyes országokban a politikusok – és csak a politikusok – kommunikáltak, máshol pedig hamar rábízták a dolgot a szakértőkre. Na, melyik bizonyult megbízhatóbb hírforrásnak?
  Ja, és emlékszik még bárki arra, amikor Trombita bácsi arra kapacitálta a szakértőket, hogy ki kell vizsgálni, a fertőtlenítőszerek intravénás felhasználása nem jó-e véletlenül a vírus ellen. Sokan azonnal le is tesztelték. Saját magukon. A marhák. Béke poraikra!
• Persze ahogy a nemzetközi helyzet fokozódott, szépen elvált a szar a májtól, és kiderült, melyik országokban lehet még mindig hinni mindenféle statisztikáknak, és melyekben dőltek be, egyik a másik után: először még csak a fertőzöttek számát nem lehetett elhinni, aztán a kórházban kezeltek száma lett teljes homály, végül már abban sem lehetünk biztosak, mennyien haltak meg. Nem azt mondom, hogy bárki hazudott, sőt, attól félek, senki sem hazudott. Ennyire képes az a csapat, ami mindent jobban tud, és kihagyja a szakértőket. Viszont megfigyelni a militáns retorikát – „harcban állunk”, „kidolgoztuk a haditervet”, „operatív törzs”, stb., sőt, „katonai parancsnokokat neveztünk ki kórházak élére” – egészen szürreális (volt).
• Hogy személyesebbre vegyem a hangvételt: eddig is sokat, heti kábé egy-két-három napot, dolgoztam hómofiszban. Viszont mégis találkoztam heti néhány napon a kollégáimmal, személyes megbeszélések voltak azokkal, akikkel kábé egy helyen dolgozunk, és ezeknek megvan a varázsa, és azt gondoltam, az előnye is. Hogy miért csak ezt gondoltam? Néhány hét vegetálás és összeszedetlenség után hihetetlen volt megtapasztalni, mennyivel hatékonyabb folyamatos hómofiszban a munka. A mítingek addig tartanak, ameddig be vannak jelentve, sokkal több mindent tudok elvégezni egy nap, vagy ugyanazt sokkal kevesebb idő alatt. Sőt, még egy kis sportot is be tudtam iktatni a napok közepére heti kétszer. Szuper volt. Ráadásul szépen kialakult a legközelebbi kollégákkal egy rendszeres virtuális „kávészünet”, amikor nemcsak egymás arcát láthattuk, hanem a szokásos hülyüléseknek is teret engedhettünk.
• Háeres vagyok (ami kábé egy újabb, nem magyar betűszó a személyzetisre), ezért, hasonló okok miatt, amit magam is megtapasztaltam, óriási átrendeződést várok a munkaerőpiacon: eddig sokan csak beszéltek a távmunkáról, hómofiszról, de most nagyon sok – a legtöbb – cég, munkahely életében valósággá vált. Nagyon sok tehetséges, felkészült ember nem lesz hajlandó ezt a szabadságot feladni, és azok a cégek tudják bekaszálni és megtartani a legjobbakat, aki hajlandóak lesznek a távmunkát fenntartani a Covid után is. Lehet, hogy csak álmodozom – mert nem titok, én is szívesen laknék máshol, és csinálnám ugyanezt a munkát (ugyanennyi pénzért) –, de hátha nem. Ez is kihívás lesz háeresként, de talán még nagyobb kihívás bizonyos lassabban reagáló, rugalmatlanabb, hagyományosabb gondolkodású (felületes szemlélő „maradi”-nak mondaná) vezetők agyának átprogramozása. Izgalmas idők elé nézünk, alig várom.
• Óriási pozitívumként – és megerősítésként – élem meg, mennyire biztonságban érezzük magunkat itt, bezzegnémetországban. És nem csak a kognitív disszonancia, vagy önigazolás miatt, hanem a tények miatt is: számos covid-pozitív ismerősöm van. Mennyi van ezek közül itt? Semennyi! Bocs, egy – egy magyar srác. Mind vagy Magyarországon van, vagy pedig más országokban – Csehországban, Kuvaitban, stb. Itt egy sem! Ja, igen, egy. 1!
• Szintén fantasztikus volt látni, hogy az emberiség, ha nagyon akar, és nagyon muszáj, össze tud fogni. Nem tudom, történt-e már valaha olyan, hogy egymással versenyhelyzetben lévő cégek – jelen esetben gyógyszergyárak – megosszák egymással a kutatási eredményeiket annak érdekében, hogy hamarabb jöhessenek ki a megoldással. Persze nyilván sokat keresnek majd rajta, meg ilyesmi, de ez van, jó nekik.
• Ezzel szemben komoly traumaként éltem meg, hogy milyen keveset tudtunk, tudtam az idén utazni. És itt nem csak a céges utak lenullázódására gondolok – tényleg, nulla céges út az idén, ami elég nagy kontraszt volt a tavalyihoz képest –, hanem elsősorban a magánutak elmaradására. Másfélszer voltunk Magyarországon – a jellemző 5-6-tal szemben –, és a barátaink is meg tudtak itt látogatni bennünk, ami mondjuk q jó volt. (Miért másfélszer? Az egyik karanténos volt, ezért nem számít egésznek.) Elmaradtak betervezett hosszú hétvégék, nyaralás, őszölés. Szívás! A jó oldala, hogy megmaradt a rászánt zseton, amit csak részben tudtunk – többé-kevésbé felesleges dolgokra – elcseszni.
• Viszont óriási pozitívum, hogy szinte minden héten mentünk kirándulni – vagy gyalog, vagy biciklivel (sikerült nekem is egy zsír cangát lőni) –, ami szuper dolog, mert már vagy 20 éve tervezzük, már Egerben is mindig vágytunk arra, hogy menjünk, de az élet eddig felülírta. Most nem, hanem épp ellenkezőleg: kötelezővé tette, ha nem akartunk meggárgyulni. Szóval megérte ilyen szép helyre költözni, mert bejöttünk a tutiba: annyi turistaútvonal, erdei biciklis út van, mint a rohadás. Szóval mentünk, mint akinek muszáj.

Szóval hogy jó év volt-e 2020? Szerintem az volt, többnyire. Ami tuti, nagyon sokat tanulhatunk, tanultam belőle, és nagyon sok lehetőséget, reményt villantott fel a jövőre nézve. 2021 jobb év lesz-e? Majd meglátjuk.

Addig is az isten étessen, csókoltatlak!

Bélátok, Gerzson

Ha valakinek nem lenne ismerős a cím, itt van a videó, ahonnan idéztem.

De nyilván nem a videó főszereplőjéről szeretnék írni, és nem is Gyöngyösről, hanem a COVID helyzetről. Ugyanis kicsit be vagyok rezelve. Nézem minden nap a különböző statisztikákat, híreket, bejelentéseket, és egyre inkább aggódok.

Itt, Németországban a következők történnek:

• Tavasszal - ahogy mindenhol - mindenki meg volt ijedve, lezárások, hómofisz, minden.
• Aztán május környékén enyhítések, étteremnyitás, később, júliusban már focizni, konditerembe, sőt, bevásárlóközpontba is szabad volt menni
• Mindeközben az RKI, az itteni „tisztiorvosi szolgálat” kiépített több folyamatos tájékoztatási csatornát, interneten, tévében, átláthatóan, megbízhatóan, ahogy kell. Például kitalálták (lehet, hogy nem ők találták ki, de bevezették), hogy az elmúlt hét átlagában, százezer főre vetítve érdemes a statisztikákat figyelni, mert az ad összehasonlítható adatokat, és döntésnél használható tendenciákat. Például ezekre, a járásokra (!) lebontott statisztikákra gondolok.
• Sokan visszamentek melózni, cégtől függően próbált visszaállni minden normál módba. Normális cégek továbbra is ragaszkodtak a hómofiszhoz, de a többség nem. Az enyém sem, rosszallóan néztek a kis csapatom tagjaira, amiért csak heti 1-2 napot voltunk benn az irodában. A többségnek ezt nemigen tolerálták. Na mindegy, ez az én „kis buta” cégem (egyszerűen felelőtlenek szerintem, de ezt hagyjuk).
• Aztán a nemzetközi helyzet fokozódott, jött a fociszezon. A kormány – nagyon ügyesen –, a fent belinkelt statisztikák, tendenciák alapján a járások, városok vezetésére bízta, hogy milyen szigorításokról dönt, példának okádék, a focimeccseket illetően is. Ebből következően a legtöbb Bundesliga meccs zártkapus volt.
• A nemzetközi helyzet tovább fokozódott, sok járásban már 50 fölött volt 2-3 héten át a „medzsik fertőzésszám” (tudjátok, egy hét átlagában, százezer főre vetítve). Ekkor mondta azt Angéla, hogy nem mehet tovább. Ez volt a múlt héten, tegnaptól újra majdnem teljes lezárás. Nem annyira szigorú, mint tavasszal, de nuku konditerem, nuku focizás, éttermek csak elvitelre főznek, iskolák hibrid online-személyes, kiscsoportos oktatásra álltak át egész novemberre. Egyelőre.
  Itt tartunk most.

Amire összehúztam a szemöldökömet, mint Rúzsa Sándor, az az volt, ami Magyarországon történik:

• Végre a Telex elkezdett az RKI-hoz hasonló statisztikákat összerakni, megyékre bontva is. Ez nagyon jó. (Szeretem a Telexet, próbálnak semlegesek maradni, eddig megy nekik.)
• Fordítok statisztikáról magyarra: azok a számok, amikre 50-nél azt mondta Angéla, hogy ez így nem mehet tovább, a magyar megyékben 143 és 352 között alakulnak
• Még egy fordítás: a WHO statisztikája alapján, a járvány kezdete óta a halottak száma lakosságarányosan (per egymillió fő, a változatosság kedvéért) Magyarországon 202 fő, Németországban 131, Ausztriában 136, stb. A magyar tendencia még aggasztóbb:
  
• Mindezekkel együtt a tiszteletreméltó magyar kormány mit tesz? (Bár Viktor bejelentésre készül ma este.) SEMMIT! Focimeccs? Viseljétek a maszkot emberek! Étterem? Jó étvágyat! Stb.
• Ja, bocs, tesz valamit: Viktorunk hazudik a rádióban, élő adásban „Nálunk a helyzet még csak istenes, bezzeg nyugaton!” Definiálja már valaki, hogy mi az, hogy istenes?
• Mindeközben orvosok nyilatkozzák, és magyarázzák el értelmesen, hogy miért van a kórházakban nagy gáz. Nem a lélegeztetőgépek, vagy az elhivatottság hiánya miatt, hanem azért, mert kevés a mozgósítható ember, aki van, az is túlterhelt, illetve most nem segít be a kormány a szervezésbe, amikor kellene. Ja, és most már nem „csak” 30% esély van rá, hogy ha valaki lélegeztetőgépre kerül, akkor meghal, hanem 40-45.

Várakozásom szerint – ne legyen igazam! – Viktor ma este megint bejelent valami fajsúly nélkülit („vajúdtak a hegyek, és egeret szültek”). Fogadjunk? Majd, miután a Fradi lejátszotta a hazai BL-meccseit, jöhetnek a valódi intézkedések. Mennyi ember élete lesz ennek az ára? És köztük mennyi rokonom, ismerősöm? Csak emlékeztetőül, szűkebb hazámban, Egerben a napokban halt meg a COVID miatt Kelemen Csaba és Dr. Hercska Gyula. Nem ismertem őket személyesen, csak a nevüket és azt, hogy tiszteletreméltó emberek voltak.

Hajrá Fradi!

Mondok egy nagy titkot: tele van Magyarország gyűlölettel.

De valamit nem értek: miért kell nekem gyűlölni egy barátomat azért, mert egy-két dolgot másképp látunk? Miért kell nekem azért a közelébe se mennem a kedvenc barack-termelőmnek, mert neki más a véleménye? Mikor lett az kötelező, hogy csak olyanokkal állhatok szóba, akik mindent pontosan ugyanúgy gondolnak, ahogy én? Vagy éppen nem mindent gondolnak ugyanúgy, de inkább nem mondanak ellent nekem, mert ők valamilyen oknál fogva továbbra is kedvelnek és szeretik a társaságomat.

Segítek, hogy nagy vonalakban én miben hiszek, miben nem, és milyen értékeket tartok fontosnak, és miket utasítok el. Cserébe segítene nekem valaki megfelelő skatulyát választani, hogy tudjam, kiket nem kell gyűlölnöm, de legalábbis elkerülnöm? 

• Hiszek a becsületességben, a tanulásban és a kemény munkában.
• Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne születésekor dőljön el, mennyire viheti az életben. Ne attól függjön, hogy Budapesten született egy orvos, jogász, stb. házaspár gyerekeként, vagy éppen kelet-borsodban egy szegény (esetleg cigány) család gyerekeként.
• Hiszek a szeretet fontosságában, bár istenben nem. Hiszek abban, hogy egy gyereknek jogában áll szeretetben felnőni. Ezt általában a család adja meg. Viszont hiszek abban is, hogy egy egyedülálló anya, egy meleg pár, vagy egy egyedülálló apa sokszor jobban tudja ezt a szeretetet biztosítani, mint egy hagyományos család.
• Hiszek abban, hogy szerencsére nem születtünk egyformának, és a tetteink határoznak meg bennünket. Függetlenül a szépségünktől, a bőrünk színétől, a szexuális beállítottságunktól.
• Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van a saját véleményéhez, jogában áll abban hinni, amiben csak akar. És ha akarja, a hitével, véleményével kapcsolatos gondolatait akár el is mondhatja másoknak.
• Hiszek abban, hogy a törvények azért vannak, hogy mindenki betartsa őket. Mindenki: a tanár is, az orvos is, a pap is, a vállalkozó is, az autószerelő is, a fodrász is, a főkönyvelő is, a hegesztő is, és a miniszterelnök is. Ha nem tartja be, akkor azért büntetés jár.
• Hiszek abban, hogy a törvények néha nem jók. Ilyenkor vannak bizonyos közszolgák, akiknek az a dolguk, hogy jobbá tegyék őket. Ezért kapják a fizetésüket.
• Hiszek abban, hogy a közszolgák a köz, más szavakkal az adófizetők, az állampolgárok alkalmazottjai. Ezért elszámoltathatók az adófizetők által. Vagyis nem állnak a törvény fölött. Azok sem, akik azt gondolják, vagy úgy tesznek.
• Hiszek abban, hogy ha valaki lop vagy csal, az bűn. Akkor is, ha úgy lop, mintha a legjobb barátja, a lánya, veje, apja, anyja, stb. hirtelen rátalált volna a bölcsek kövére, és váratlanul, a semmiből, 40-50-60 évesen villámgyorsan meggazdagodott helyette. A lopásért nemcsak büntetés, hanem a lopott javak visszatérítése is jár annak, akitől lopott.

Kérlek, ha te nem ezekben a dolgokban hiszel, érezd magad feljogosítva arra, hogy mostantól kedve gyűlölj, vagy ne állj szóba velem, sőt, akár még a fércbúkon is törölj az ismerőseid közül.

Ja, és valaki segítene megnevezni a skatulyámat, csak hogy tudjam? Előre is köszi!

Üdítő ilyen szempontból bezzegnémetországban lakni. Mert itt nem tilos az, hogy az embernek olyan véleménye legyen, amilyet csak jónak lát. Ettől függetlenül a barátai továbbra is a barátai maradnak. Mert itt nem kötelező gyűlölni. Persze itt is vannak szélsőségesek, akik kifejezésre is juttatják, mennyire utálják a kelet-európaiakat, feketéket, sárgákat, kékeket, lilákat, és úgy általában, a tőlük különbözőket. Viszont őket a törvény üldözi, és nem bátorítja.

Ezt a bejegyzést már hetekkel ezelőtt írtam, de talán most még időszerűbb, mint akkor, amikor megírtam, de nem volt kedvem kitenni

Sokmindent hallok és olvasok a koronavírusról. Hogy Kínában hozták létre mesterségesen. Vagy éppen az USÁ-ban, aztán átküldték Kínába, hogy aztán a kínaiak vigyék el a balhét. Hogy a zsidók/gonosz pénzemberek/USA/… akarja tönkretenni a világgazdaságot, munkanélkülivé tenni a zembereket, aztán minden vagyonukból kisemmizni őket. És hogy a védőoltás nem is lesz igazán védőoltás, mert vírus ellen ilyen nem használ, mert a vírus túl gyorsan mutálódik, viszont sok pénzbe fog kerülni. Aztán hogy az egész egy nagy médiahájp, amúgy semmi baj nincs, csak az ember agyával játszanak, és a kormányok pedig kénytelenek követni a médiahájpot. Meg hogy ami Olaszországban, Spanyolországban, Amerikában történt, történik, az semmi különös, mert most sem haltak meg többen, mint általában szoktak, egyébként is idősek halnak csak meg, de ők sem a vírustól, hanem a számtalan egyéb betegségüktől. Amúgy is tökmindegy, öregek, úgyis meghaltak volna előbb-utóbb, és a sok halottról, koporsóról készült fényképek is hamisak voltak. Ja, arról nem is beszélve, hogy ne horgyá’ maszkot, mert nem kap elég oxigént az agyad. Satöbbi.

Nyilván a szarkazmusból lejött, hogy én nem gondolom igaznak a fent leírtakat.

Nem gondolom, hogy az az idióta Trump hagyná, hogy a választás évében egy médiatrükkel kihúzzák alóla a talajt. Mert annyira azért nem idióta, pont a média ügyes használatával került a mostani székébe. Először, ha visszaemlékszel, ő is a demokraták médiatrükkjének hívta az egészet, és az utolsó volt, aki maszkot vett fel. Azt is csak akkor, amikor már nemcsak New Yorkot tette padlóra a fertőzés, hanem a déli államokban is nagyon gáz volt a helyzet. De ne foglalkozzunk idiótákkal, nézzük az olaszokat. Lehet mondani, hogy lusta dígó, meg fegyelmezetlen népség, ilyesmi, de ami március-áprilisban történt Lombardiában, az nem kitaláció volt. Európa egyik legjobb egészségügyi rendszerében a kórházak messze túlterhelődtek, és az orvosok, a szinte egészségesnek látszó, frissen behozott betegek hozzátartozóit kérték, hogy búcsúzzanak el az apjuktól, anyjuktól, mert holnap-holnapután meg fog halni. Mert nem tudnak segíteni rajta, nincs elég lélegeztetőgép.

Próbálnak pengeélen egyensúlyozni, hogy a gazdaság is működjön, de közben oda is figyeljenek a lehetséges fertőzésgócokra, de ők sem mondják, hogy ez az egész hülyeség, csak médiafelhajtás. Nem gondolom, hogy csont nélkül hajlandóak lennének beáldozni a gazdaságuk 10-15%-át egy médiahájp miatt.

Az „öregekről”, krónikus betegekről néhány gondolat. Szükségünk van az idősebbekre. Akkor is, ha nem tökéletes az egészségük, ilyen-olyan pirulákat szednek, hogy ne legyenek betegek, satöbbi. Én nagyon szerettem a szüleimet, nagyszüleimet. Szerettem volna, hogy sokáig éljenek, néhányan szerencsére elég sokáig is éltek. Ha valaki azt mondja, hogy 75 év felett már nyugodtan meg lehet halni, semmi gond, gondoljon már a saját felmenőire. Vagy mondja a szemükbe, hogy most már nem probléma, ha meghalnak, mert úgyis meghalnának előbb-utóbb. Sok krónikus betegről nem is tudod, hogy krónikus beteg. Vagy ha tudod, fel sem tűnik. Mert a barátod, és megszoktad, hogy semmi baja, mert szedi a gyógyszerét. Nyugodtan meghalhat két hét múlva? Mert úgyis meghalna előbb-utóbb?

Nézem ezeket a videókat, illetve olvasom a cikkeket a féligazságokat felsorakoztató vírustagadóktól, akik feltesznek – amúgy jogos – kérdéseket: „Berlinben volt egy többszázeres tüntetés. Hogy lehet, hogy nem robbant be a vírus?”; „Magyarországon nézőkkel rendezik a focimeccseket. Hogyhogy nem alakultak ki komoly fertőzésgócok?” Stb.

Egyedül vagyok, aki el tudja fogadni azt a választ, hogy „nem tudjuk”? Ez a vírus nemrég bukkant fel, még később sikerült izolálni, hogy aztán alaposabban vizsgálni tudják. Ahhoz, hogy mindezen kérdésekre választ kapjunk, idő kell. Számomra sokkal hitelesebb, ha egy szakértő azt mondja, hogy „még nem tudjuk”, mintha elkezd blöffölni, és hülyeségeket beszélni. Vannak olyan dolgok, amiket tudnak a vírusról, vannak, amiket még nem.

Pl. tudják azt, hogy cseppfertőzéssel terjed. Azt is tudják, hogy a lappangási idő alatt – ami legalább egy hét – is fertőz. Azt is, hogy sokaknál súlyos tünetekkel járó légzőszervi megbetegedést okoz (másoknál nem), és ezt az idősebb, eleve betegebb szervezet nehezebben tolerálja. Emiatt kell a maszk, a távolságtartás, illetve a karantén. Nekem ennyi információ egyelőre elég.

Azzal az „információval”, hogy a maszkviselés megvonja az agytól az oxigént, nem tudok mit kezdeni. Azok, akik ezt terjesztik, láttak már orvost, asszisztenst munka közben? Mit is viselnek? Maszkot! Napi jónéhány órában. Évtizedeken keresztül. Agykárosodottnak tűnnek? Nem.

Én megteszem, amit a szakértők javasolnak: hordom (rendesen hordom, nem csak a számon, nem az államon) a maszkot, és igyekszem távolságot tartani.

Persze, hogy nyert. (És vesztett is.) Ugyanis ezek a viták a kompromisszumról szólnak. Egyrészt arról, hogy a franciák és a németek előre megbeszélik, hogy mi lenne egy elfogadható kompromisszum, aztán előállnak valami olyannal, amiből tudnak engedni, végül engednek belőle, és elérik, amit szeretnének.

Ezek ott mindannyian politikusok, és elég kevés a hülye közöttük. Emiatt tudják, hogy mindenki úgy ment oda, hogy nem szeretne „vesztesen” távozni. Viszont az, hogy mi a „vesztes” és mi a „győztes”, elsősorban kommunikáció kérdése. Vagy másképpen: nincsenek se vesztesek, se győztesek, viszont mindenkinek dobnak egy-két koncot, amit otthon be tud úgy állítani, hogy mekkorát kaszált, és milyen nagy király volt. Ugyanígy, mindegyik miniszterelnök ellenzéke elő tudja venni, hogy miért is ment a főnök oda, és hogy mennyire nem kapta azt meg.

Mindez viszont nem számít.

Ami számít, hogy az EU-ban gazdaságilag két erős állam van, a hülyefranciák és a bezzegnémetek. És ők jellemzően elérik, amit akarnak.

Az a remény, hogy majd Orbán Vikit az EU jól megszorongatja és megbuktatja? Na, az hülyeség! Nem fogja. Egyrészt a kis minidiktátor szintén nem hülye. Pontosan tudja, sőt tevőlegesen hozzájárult, hogy az elmúlt 30 évben lassan, de biztosan Magyarország a németek gyarmata lett. Nem papíron, hanem gyakorlatilag. Egy csomó nagy német cégnek van gyára, összeszerelőüzeme kis országunkban, ahol olcsó munkaerő állítja elő az amúgy jellemzően drága termékeket, amit aztán a németek komoly profitért adnak el szerte a világban. Amióta pedig EU van, azóta a vámokkal sem kell ügyeskedni, vacakolni. Viktátor pedig, annak ellenére, hogy otthon szóban ekézi a németeket, Angélát, és a többieket, nagyon vigyáz arra, hogy a német multik Magyarországon megkapják az adókedvezményeket, és jellemzően jó gazdasági környezetben működhessenek.

Csak egy kis durva példa: az euró most kábé 350 forint, egy éve 10%-kal kevesebb volt. Ha egy multi 100 euróért értékesít valamit, amin 10 euró profitja van és aminek tavaly Magyarországon 10 euró volt a bérköltsége, akkor mennyi lesz a bérköltség idén? 9 euró. Vagyis a profit máris nem 10, hanem 11 euró. És mit tett ezért Hans? Semmit. Mit fizet ezért a magyar? 10%-kal magasabb árakat a boltokban előbb-utóbb lényegében mindenért. Jól van, Pistike, leülhetsz!

Persze az, hogy Magyarország német gyarmat lett, nem feltétlenül rossz a magyaroknak. Rövidtávon.

Mert így van munka, amivel magyar körülmények között jól lehet keresni, és a szerencsésebbeknek lehet villogni a cégautóval. No meg ügyeskedni is lehet, lehet munkaerőkölcsönző céget alapítani, hegesztőt kölcsönözni, szürkén fizetni, adót csalni, céget bebuktatni, újat alapítani, mindeközben gazdagságban élni, nagy házban lakni, luxusautóval járni.

És hogy Viktorunk mindeközben itthon sorosozik, libernyákozik, handabandázik, bedönteti a választási ciklus kellős közepén az Indexet, ellopja az EU-s támogatások jelentős részét és hazamegmentőként döngeti a mellét? Ha a magyaroknak ez így jó, akkor így jártak!

Hogy mi lesz 20 év múlva,

amikor a jelenlegi húzóágazatok (autóipar és beszállítóik) lecserélődnek, és kevesebb szükség lesz az olcsó magyar munkaerőre? Viktor, köszöni, jól lesz, a strómanok elég sok pénzt elloptak neki, hogy még az ükunokái is gazdagságban élhessenek. Az ügyeskedők szintén meglesznek. A többiek, akiknek a többsége akkorra nyugdíjaskorú lesz? Na, ők vessenek magukra.

Addig pedig lehet egymást utálni amiatt, hogy ki a Viktor hívő és ki nem.

Csókoltatlak benneteket!

Vettünk egy i-bájkot (e-bike). Még tavaly a kedvesemnek. Ugyanis kapott egy melót májusban – januárban költöztünk ide, szóval juhé! – kábé 10-12 kilométerrel odébb. Berlinben szintén kábé ennyire volt tőlünk a melóhelye, és oda canga-tömegközlekedés kombóval, később az erre a célra beszerzett robogóval közlekedett. Ugyanis míg az előbbivel Berlinvárosban a 12 kilométeres mutatvány egy óra volt, addig Rozival (ez a robogónk neve, merthogy a gépeinket el kell nevezni, mert lelkük van) félóra. Aztán ideköltöztünk Odenwaldba, ahol nem annyira a rónák végtelenjét látjuk, sőt az ég sem olyan messze éri a földet, mint a berlini pusztában, hanem inkább hegy-völgy-patak, valamint kisebb települések sokasága jáccik, és szembesültünk azzal, hogy az itteni 10-12 kilométer nagyon nem a berlini 10-12 kilométer. Merthogy Rozi 50 köbcentije alkalmas a berlini közlekedés tempójának tartására, de itt, a települések között inkább forgalmi akadály és balesetveszély. A bicaj pedig eléggé izzasztó mutatvány, miközben hegyen-völgyön zakatolsz keresztül, pállottan érkezni a munkahelyre pedig nem frankó. Szóval vettünk egy i-bájkot. Nem olcsó, viszont drága. Ezzel együtt, amikor kipróbáltam, a doppingtól feszülő lenszarmsztrongnak éreztem magam.

Bakker, ezzel olyan tempóban lehet felfelé menni, mint amúgy lefelé szoktam!

Ja, i-bájk. Mi is ez? Már ha valaki nem tudja – én nem tudtam egy bő évvel ezelőtt, szóval ha nem tudod, ne szégyenkezz, vagy pedig nekem is kéne. Ez valami olyan bicaj, aminek normál pedálja, váltója, satöbbije van, viszont van benne egy kábé 500 wattos akku, és egy elektromotor is. Az elektromotor pedig – beállítástól függő mértékben – besegít neked a tekerésbe, plusz erőt ad az általad kifejtett erőhöz. Egészen 25 km/óra sebességig (vannak 45-ös változatok is, de azok itt, bezzegnémetországban ugyanolyan kategóriába esnek, mint a kismotorok – szóval rendszám + biztosítás), aztán kizárólag a magad ura vagy. Szóval mindennek az a lényege, hogy tekersz, de negyedgőzzel is igen jól tudsz haladni, amíg az akku tart. Utána magadra maradtál a normáltól 5-10 kilóval nehezebb cangáddal. (Pl. az alábbi képen nem egy i-bájk látható a nyilvánvalóan meglepett fiatalember mellett)

Szóval vettünk egy i-bájkot. Onnantól kezdve kedvesem az esetek 95%-ában elektromos rásegítésű drótszamárral ingázott melóba, és boldog volt ezzel a megoldással. Ugyanis itt a környékünkön, Odenwaldban q sok jó minőségű, kitáblázott, feltérképezett, stb. erdei, mezei, akármilyen bicikliút van (sétaút is van az erdőn-mezőn sétálni vágyó embereknek dögivel) – lehet, hogy egész bezzegnémetország ilyen? Nemtom. Berlin környékén is mintha lettek volna ilyenek, de ki akar az alföldön biciklitúrázni? Ilyeneken keresztül tud a munkahelyére is eljutni, ami egyrészt azért frankó, mert nem az autók között kell cikáznia, másrészt azt hallottam, hogy erdőben jobb a levegő, mint a forgalmas közutakon. Vannak ezen kívül vad montenbájkosok számára készített őrült utak is, olyanok, hogy gyalog is szédítő rajtuk végigmenni, nemhogy bicajjal. Szóval van mindenféle, igénytől és fizikumtól függően szabadon választható út.

Ezek a szuper lehetőségek adták az ihletet, hogy

hajrá, menjünk biciklitúrázni!

Ami frankó, de rá kellett ébrednem hogy sem a fizikumom, sem az elszántságom nem olyan, mint 20 évesen, amikor haverokkal akár napi szinten megtettük az Eger-Tiszafüred-Eger távot (100km), csak hogy csobbanjunk egyet, vagy letekertünk szintén Egerből a Balatonra, mert úgy tartotta kedvünk. Szóval elmentünk egyszer-kétszer – én a hagyományos bicajommal, kedvesem az i-bájkkal –, de valahogy nem volt az igazi. Erre komoly fülrágás időszaka kezdődött (a feleségem rágta az én fülemet): vegyünk egy hasonló i-bájkot nekem is! Hmm. Mondtam már, hogy ez a cucc nem olcsó? Asszem, említettem már. Szóval mindenféle kifogások felsorolása következett, de amikor az idei adóvisszatérítés megérkezett, nem találtam több kifogást: elmentünk bicajt venni. A furmány az egészben az volt, hogy erre az elhatározásra a koronavírus helyzet enyhülése táján jutottunk. Akkor, amikor már itt volt a nyár, mindenkinek tele volt a hócsukája a hómofisszal, bezártsággal, satöbbi, kifelé vágyott a házból, és mit szeretett volna elsősorban venni? Biciklit. És nemhogy biciklit, i-bájkot! Szóval először szóltunk a falusi kereskedőnek, ahonnan a kedvesem gépét vettük. Válasz: nincs időm, se bicikli, talán szeptemberben. Aztán elmentünk egy nem kicsi, viszont q nagy boltba, és mondtuk, hogy mit akarunk. Válasz: kifogyott, talán az ősszel. Hmm. Fejvakarás. Brénsztorming. Hoppá! Néhány hónapja nem valami internetes boltból vettünk biciklis cuccokat? És ott biciklit is árulnak ám! Lecsekkolom, van. Pont olyan (is), amilyet szeretnék. Méghozzá nem is 500 wattos akkuval, hanem 625-össel, ami tekintve a súlytöbbletemet a kedveseméhez – és bármilyen normális emberéhez – viszonyítva nem hátrány. Megvettük. Négy nap múlva itt volt. Nem szeptemberben. Igaz, elő kellett venni az imbuszkulcsot, hogy beállítsam a kormányt, de kábé ennyi. No meg venni kellett rá sárvédőt, csengőt, lámpát, oszt csókkolom.

Szóval vettünk i-bájkot. Kettőt.

Régen bicikliztem ennyit, és ilyen élvezettel. Tudom, hogy béna, szánalmas, meg minden, de tök jó érzés, hogy nem fáradok el, és mégis haladok, és odaérek. Nem ide, oda. 30+ kilométerre, hegyen-völgyön keresztül, nagyon szép tájakon át. Két hét alatt beleszaladt 200 kilométer, és élvezem. Élvezzük. Néhány kép alább. Vagy fölébb. Ahogy sikerült.

Vegyetek i-bájkot. Ha kedvetek tartja. Jó móka. Ha nem, nekem úgy is jó.

Csókoltatlak benneteket!

Igazából nem is az én hülyeségem története, mert mindez egy barátommal esett meg, Tibivel, de ha az lenne a cím, hogy „Tibi hülyeségének a története”, nem olvasnád el. Hogy miért én írok róla? Egyrészt mert amikor elmondta, érdekesnek találtam, másrészt mert Tibinek nem volt kedve megírni. Szóval ez ténylegesen Tibi hülyeségének a története, de gondoltam, megírom, mert akár velem is megeshetett volna, ezért az én hülyeségem története is lehetne. Készülj fel, hosszú írás lesz, mert a hülyeségem végtelen. Vagyis még így is lerövidítettem.

Tibiék szintén évek óta itt laknak és dolgoznak a feleségével és két tizenéves fiukkal Hessenben, Diósgyőrből disszidáltak, de megtartották ottani házukat, mert szeretik. Rúgtuk már nem kevésszer a bőrt együtt, és néhány sört is legurítottunk utána, szóval ismerjük egymást.

Tibiék figyelgették a koronavírusos, meg karanténos, maradjotthonos híreket, de mivel Tibi útlevele júniusban lejár, az újat már tavaly októberben megrendelte, amikor legutóbb otthon jártak, lejárt útlevéllel meg külföld országban élni és dolgozni nem annyira szabályos, el kellett menni az újért. Tibi nem teljesen hülye, csak egy kicsit, ezért elolvasott sokmindent arról, hogy milyen papírokat, ilyesmit kell beszerezni Magyarországra látogatva, de azt gondolta, hogy mivel napról napra lazítanak a szabályokon, illetve már az üzletemberek is korlátlanul jöhetnek-mehetnek, németországi lakcímmel csak meg fogják engedni a magyar hatóságok, hogy hazajöjjenek az ügyintézés után, ha úttörő becsszóra megígérik, hogy nem tüsszentenek le senkit Hegyeshalomig. Szóval a feleségével beültek pénteken a német rendszámos kocsijukba, és köd előttem, köd utánam. A német-osztrák határon kellett egy kicsit lassítani, de minden ellenőrzés nélkül átjutottak, senki nem kérdezett senkitől semmit. A sógorok megnyitották ebből az irányból a határokat, mert kell a német zsozsó, nem akarják a turizmusukat teljesen hazavágni. Szittyaföld határában, Nikkelszdorfnál kicsit fenyegető volt a 2 kilométeres, max tyúklépésben haladó kocsisor, de látva, hogy az előttük haladó, mindenféle – angol, holland, szlovén, román, magyar, cseh, satöbbi – rendszámú autók vezetőitől az éber magyar határőrök a normál papírjaikat kérték, visszaadták, majd továbbot intettek, reménnyel töltötte el amúgy kérges lelküket. Így, amikor sorra kerültek, nem volt nehéz igazat mondani a honnan-hová-miért kérdésekre:

„Hová tartanak?”

„Magyarországra, Diósgyőrbe. Lejár a jövőhéten az útlevelem, már tavaly kértem az újat, de azóta nem tudtunk érte jönni. A diósgyőri okmányirodán figyel.”; „Honnan jönnek?”; „Németországból. Ott élünk, dolgozunk, a családunk is ott él.”; „Munkaszerződésük van?”; „Persze, de nem itt. Nem hordjuk magunkkal a munkaszerződésünket. De itt van a németországi lakcímregisztrációs lapunk.”

Ekkor jött a derült égből villámcsapás: „Vállalják a 14 napos önkéntes karantént, vagy visszafordulnak?”

Nyilván a visszafordulás nem opció, az a fránya útlevél lejár, ha a kutya a kovászba szarik, akkor is. Tettek még egy próbát azzal, hogy „mi már 3 hónapja hómofiszban dolgozunk”, „Diósgyőrben nem találkozunk senkivel, csak felvesszük az útlevelet, és illaberek”. A zsaru hajthatatlan, szóval Tibiék érdeklődnek a karantén iránt. A válasz alapján van arra remény, hogy a helyi járványügyi hatóság enged az ésszerűség nyomásának és méltányosságot gyakorol. Szóval önkéntes karantén. Kocsiból kiszáll, a 8 fokban, hideg szélben egy rendőrfurgonhoz ballag, és ott vár a sorára. A rendőrfurgonban egy rendőrtiszti főiskolás lány – Kincsőt rajtam keresztül is üdvözli Tibi, és kitartást kíván! – egy rendőr altiszt társaságában. Tibi haverom nem hitt a szemének: a lány kézzel, indigóval tölti ki a karantént elrendelő lapot (alá is írja: „tudomásul vették” :-D :-D), majd miután az altiszt a telefonjával lefotózta a kézzel kitöltött papírt, egy piros karanténmatrica kíséretében átadja Tibinek és asszonypajtásának (Tibi kért még egy matricát emlékbe). Tibi mindeközben – mert ismerkedős és beszédes gyerek – szóba elegyedik a lánnyal, együttérzéséről biztosítja, hogy 2020-ban ilyen, a 80-as éveket idéző munkát kell az éjszaka kellős közepén csinálnia. A lány pedig megnyugszik, hogy végre valaki, aki nem őt cseszegeti az idióta szabályok miatt, és mondja, hogy sajnos ezt nem ő találta ki, de nagyon sok az elégedetlenkedő ember. (A szerk. megjegyzése: bizony, ilyen hülyék az emberek. Elégedetlenkednek, ha idióta szabályok vannak rájuk kényszerítve.)

Az útilapu – a dokumentek – kézhezvétele után Tibiék ismét a lovak közé csaptak, és meg sem álltak a kies Diósgyőrig. Vagyis de: a madaras teszkóban csak bevásároltak mindent, ami otthonra (DGY) és otthonra (Németo.) kellett.

Szombat reggel volt, mire szundira került a sor – mondjuk alvás ilyenkor nem sok van, mert a 13 óra vezetés, az izgalmak átlendítik az embert a holtponton, de 2 óra alvás is több mint a semmi. Délelőtt Tibi és kedvese bejárta a birtokot, beszélgetett – kerítésen keresztül – a szomszédokkal, szóval a hazaérés után szokásos koreográfiát hajtották végre. Délután kettő körül csöng a telefon: a szomszéd szól, hogy „Tibi, rendőrök állnak a házatok előtt, biztosan a karantént ellenőrzik. Itthon vagytok?” (Csengő nem működik. Miért működne? Nem laknak ott. Viszont furcsa, hogy a szomszéd szólt, amikor a karanténos lapra meg kellett adni a mobilszámukat is.) Feleség kimegy, de Tibi épp egy roppant fontos dologgal volt elfoglalva, szóval helyhez volt kötve. Egy igen kis helyhez. Asszony megy vissza be, mondja, hogy „Tibi, itt az olló, haladjál, mert szerintem a rendőrök nem hiszik el, hogy itthon vagy”. Tibi felgyorsította a dolgok menetét, és amint lehetett, ment ki az udvarra. A szőke rendőrnő udvariasan fogadta: „Hogy hívják az urat?”. Később barátaink több helyes választ is javasoltak erre a kérdésre, „Jehova”, „Ó istenem” és „Jézusmária” is lehetett volna a befutó, Tibi viszont megilletődésében a saját nevét mondta. A rendőri kíváncsiság kielégítése után a meseautó elhúzott, Tibi pedig elment ebédért. Karantén, karantén, enni azért kell, nem?

Másnap reggel Tibiék szirénahangra ébredtek.

Pedig jól esett volna nekik egy kicsit tovább aludni – előző éjjel reggelig utazás, dög fáradság, stb. –, de a zsaruk úgy döntöttek, hogy pünkösdvasárnap reggel 9-kor már a kertváros összes lakójának itt az ideje, hogy felébredjen. Miután a rendőrbácsik megbizonyosodtak, hogy a bebörtönzöttek még mindig otthon vannak, más bűnözők után néztek. Tibiékhez ebéd után – ezúttal pizzarendelés jáccott, nem történt törvényszegés – persze átjöttek a legjobb barátaik, hogy néhány kézműves serital társaságában megbeszéljék, amit meg kell beszélni. Tibiék hivatalosak lettek volna a nővéréékhez is, egy kis bográcsozásra, de azt lemondták – más vendégek is voltak, no meg azt sem lehetett tudni, hogy a fürkészek hányszor portyáznak egy nap, nem akarták kísérteni a sorsot. A testvéréék megértők voltak, és este vittek nekik egy lábos pörköltet targonyával.

Hétfőn, ünnep lévén a barátok hoztak tízfogásos ebédet, és együtt étkezett a társaság. A haza éber őrei szintén reggel tették meg szokásos látogatásukat, de ezúttal senki nem zavartak fel. A délután annyiban különbözött az eredetileg eltervezettől, hogy a sörök megivása baráti társaságban nem egy kocsmában, hanem a karanténként elzárt területen történt, éjszakába nyúlóan. Tibiék nyilván hiába győzködték a haverokat, hogy karantén, meg minden, a fránya barátok nem tisztelték a törvényt – pontosabban rendeletet, merthogy Viktátor most rendeletekkel kormányoz, az ide vonatkozó szabály is az ő szüleménye. Mindemellett még arra is volt idő, hogy Tibi a Pintér Sanyinak megeresszen egy kérelmet, hogy ugyan engedjék már haza, Németországba őket, mert ott vannak a gyerekek, munka, élet. Még aznap visszaírt Sándor komornyikja, hogy ebben az ügyben a diósgyőri járványügy az illetékes, ők gyakorolhatnak méltányosságot.

Kedd komoly szervezést igényelt, mert Tibinek akkor volt útlevélátvételi időpontja a diósgyőri ocsmányirodában. Ezért egy önkéntes rokon vállalta Tibi megszemélyesítését rendőri ellenőrzés esetére (nyilván hasonlítanak, mint két tojás). Erre annak ellenére sor került, hogy a sünök ezúttal is korán keltek: ismét szirénaszóval ébresztették a hétalvókat reggel fél nyolckor. Tibiék amúgy is ébredni akartak, mert nyolckor nyit a járványügyi iroda, beszélni kellett velük telefonon. A beszélgetés megtörtént, írásos kérelmet is küldött Tibi – a Pintér Sanyi válaszát is csatolva, reménykedve. Még mindig délelőtt:

útlevél elkészült, átvéve, misön komplítid.

Az események nyilvánvalóan felgyorsultak, a nemzetközi helyzet fokozódott. Kora délután ismét kereste a járványügyet – már keresztnevén szólítják, vagyis ténylegesen foglalkoznak a kérelemmel –, akik azt mondták, dolgoznak az ügyön, de nem látják, hogy milyen jogalapon tudnának méltányosak lenni, mert szerintük ez a belügyminisztérium felelőssége. Tibi felhívja a figyelmet Sanyi levelére, valamint arra, hogy a gyerekek otthon, Németországban várják haza a szülőket, és ha a macska beleszarik a ventillátorba, másnap akkor is útnak indulnak, kockáztatva a láncra verést és a börtönt, mire a tisztiorvos azt mondja, „megvizsgáljuk a lehetőségeket”. Látszik, hogy segíteni akarnak, szóval bizakodás van. Ennek örömére egy jó cimborájával, a karanténszabályok mély tisztelete mellett elment a kedvenc borászához, ahonnan beszerezte a szokásos 247 liter házi tokajit – a legjobb az országban, én is csak ajánlani tudom.

Szerda reggel még mindig semmilyen hír nem volt, ezért Tibi hívta a járványügyet, ahol már a hangjáról megismerték. A tisztiorvos hölgy elmondta, hogy már a jogászukat is bevonták, hogy találjanak jogalapot Tibiék szabadon eresztésére, de eddig még nem találtak. Tibiékhez a szabályokat semmibe vevő rokonok, barátok továbbra is áramlottak, szóval unatkozás esete nem forgott fenn. Kora délután Tibiék megkapták a kérelmüket elutasító határozatot. Tibi hívta a járványügyet, de a tisztiorvos nem tudott mást mondani, mint hogy Viktor, a rendelek kitalálásakor nem számolt olyan emberekkel, akik magyarok, de nem Pumalenden élnek, viszont hivatalos dolguk miatt sürgősen jönniük kell. Tibi megértő volt – rúgtak már ki nemrég kórházigazgatókat is rendeletek be nem tartásáért, mit a nagyfőnöknek egy-két tisztiorvos? –, ezért elmondta, hogy ők, ha cigánygyerekek potyognak az égből, aznap este akkor is útnak indulnak. Persze az orvos is megértő volt, de hát „jogalap”. Vagyis éppenhogy az nincs. Tibi azért még megeresztett egy ismételt kérelmet pintérsanyinak, de ez már nem számított. (A szerk. feddő megjegyzése: ejnye, Viktor! Ér rendelettel kormányozni, de némi realitásérzék sem árt.)

Szóval Tibiék bepakolták a legszükségesebbeket: a 216 liter tokajit, 20 liter pálinkát, valamint 8 oldal mangalicaszalonnát, és este elindultak nyugati irányba. Hegyeshalomig Tibinek és feleségének nemigen sikerült volna a zabszempróba, de láss csodát! Kifelé menet a magyarok nem ellenőriztek, csak az osztrákok. Viszont a sógorok ismerik a német papírokat, a németrendszámos autó is megerősíti, hogy itt bizony lehet arra blazírozni, hogy józan ésszel gondolkodnak, ezért Tibiék egy 8 másodperces ellenőrzést követően Burgenlandban találták magukat. (A szerk. megjegyzése: a határon vannak a Burgenlandba lépőt üdvözlő táblák, rajtuk festmény. Hogy is mondjam? A szép nem ilyen. Talán le lehetne cserélni, mert Ausztriában sok szép dolog van, amit akár táblára is lehetne tenni.) Innen már csak 800 kilométer poroszkálás, és reggel már a saját ágyukban aludtak el. Aznap még kaptak egy választ Sanyi udvartartásától, hogy a helyi járványügy gyakorolhat méltányosságot, szóval a kör bezárult. Kétszer.

Most várják a pumalandi hatóságoktól azt, hogy mekkora bírságot kell fizetni – esetleg szibériai gályarabságra ítélik őket, vagy a fejüket veszik – azért, mert haza szerettek volna és mertek jönni.

Tibi elég furcsán érzi most magát. Mindig becsületesen élt, ezért soha nem kellett félnie semmilyen hatóságtól. Igazat mondani is szeret. Ehhez képest a szülőhazájában rettegnie kellett, nehogy a rendőrök észrevegyék, hogy létezik. A sógoroknál, és a germánoknál nem. Otthon igen.

Tanulságok:

• Tibi hülye. De ezt már az elején tisztáztuk, ez volt az írás címe is (majdnem), ezért erre több szót nem vesztegetnék
• Ha Magyarországra mégy, szokjál le az igazmondásról, mert abból csak a baj lehet.
  Ez már a határon kezdődik: ha a haverodtól kértél előtte egy papírt, hogy a cégéhez mégy üzleti ügyben – nem, nem kell betenned oda a lábad –, akkor karantén nuku, oda mégy, annyiszor, és olyan állapotban, ahová, ahányszor és ahogyan nem szégyellsz. Ugyanez van, ha azt mondtad, erdélyi magyar vagy, oda tartasz. Aztán véletlenül megállsz néhány napra Piripócson. Ahogy sokan tették is.
• Ha módodban áll, kezdj el gondolkodni egy alternatív – nem magyar – útlevél beszerzéséről, mert Magyarországon (vagy éppen bárhol máshol, ha már itt tartunk) magyarnak lenni nem feltétlenül előny. Tibitől tudom, hogy ő ezt teszi

Végső konklúzió: kies hazánkban, e lángoktól ölelt kis országban a zemberek félnek. Fél a tisztiorvos ésszerű döntést hozni, mert nincs rá jogalap. Fél a barátom fideszt kritizáló írásokat lájkolni a fészbukon, mert a felesége logisztikai igazgató egy magyar cégnél, aminek a tulajdonosa – a feleség főnöke – Viktor-párti. Fél a cimborád pozitívan kommentelni, esetleg megosztani a mostani rendszert kritizáló írásokat az interneten, mert közszolga. Vagyis elveszítheted a munkádat, ha gondolkodsz, felelősséget vállalsz (lásd: nemrég kirúgott kórházigazgatók).

Melyik országra emlékeztet ez téged? Megmondom, hogy engem melyikre: Észak-Koreára. Csak ott ténylegesen megölnek, ha elmondod a véleményedet, nem csak egzisztenciálisan, mint Magyarországon. Még.

Szürreális.

Máris megnyugtatok mindenkit: természetesen nem jövök haza Németországból. Még. Viszont az ellenség keze betette lábát, és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha haza szeretnék most látogatni. Játszunk egy kicsit a lehetőségekkel és tegyük fel, hogy Gerzson áll Hegyeshalomnál a magyar határon, ahol a marcona határőr, rendőr, határrendész, … nemtomki felteszi az egymilliódolláros kérdést: „Hová-hová?”

 A jelen helyzetben, magyar útlevéllel, német rendszámos autóval háromféle válasz létezik erre a kérdésre (legalábbis ami hirtelen eszembe jut):

1. A nem igaz: „Erdélyi/Kárpátaljai/Felvidéki magyarok vagyunk, hazafelé tartunk”.
2. A másik nem igaz: „Üzleti ügyben jöttünk, itt a pecsétes papír róla”.
3. Az igaz: „Csak hazalátogatunk, mert a jövő héten lejár az útlevelem. Még szeptemberben beadtam a kérelmet az újra, húsvétkor terveztünk érte jönni, de akkor nem lehetett. Most viszont már nem várhat tovább, van is időpontom az okmányirodánál. Itt a dokument mindenről”

 Szerinted mi fog történni az egyes válaszok következtében?

1. A határőr bólint, és int: „Tovább!”
2. A határőr bólint, és int: „Tovább!”
3. A határőr megkérdez, hogy vállalod-e a két hét otthoni karantént, vagy visszafordulsz. A két hét otthoni karantén azt jelenti, hogy tényleg nem mégy sehova, maradsz a valagadon otthon (a magyarországi otthon). És vagy telepítesz egy önkéntes appot a mobilodra, amivel nyomon követik, hogy tényleg nem mész sehova, és naponta akár többször is arcszkennerrel megnézik, hogy te vagy-e az, aki a telefon mellett figyel, vagy pedig a zsaruk jönnek minden nap ellenőrizni, hogy vajon otthon vagy-e.
   Ráadásul a rokonaid, ismerőseid kérdeznek, hogy miért ezt mondtad, amikor tudtad, hogy két hét karantén a válasz. Majd csodálkoznak, amikor azt válaszolod, „mert nekem, Gerzsonnak van egy hibám (oké, több is, de most ez számít), szeretek igazat mondani”. Erre a válaszra mindenki furcsán néz rád.
   Végül rájössz arra, hogy kábé ez volt a fő oka, hogy elmentél Magyarországról: ha a hivatalos utat járod, akkor bukó, ráadásul az ismerőseid, rokonaid is hülyének, baleknak, élhetetlennek néznek. Bezzeg azok, akik tudják, mikor mi a megfelelő hazugság...

Természetesen a fent leírtak bármilyen hasonlósága valós eseményekhez és személyekhez csak a véletlen műve. Vagyis mindez csak rémhír.

Mára ennyi a szent evangélium, menjetek békével!

Üdvözöl Gézátok:

Benő

Szécsi Zoltán most, május idusán bejelentette, hogy felmondott az összes alkalmazottnak, ezek között még márciusban a játékosoknak is az egri vízilabdaklubnál, mert a Kft. fizetésképtelenné vált. Mindennek az oka pedig a várostól általában április közepén utalt, de most meg nem kapott támogatás volt.

Az egri polgármester reakciója egyrészt a meglepetés, mert április végén Szécsi Zoltán nem említette ezt a kockázatot (sem a tényt, hogy a dolgozóknak, játékosoknak az előző hónapban hess-pics volt), másrészt pedig az, hogy a város mindent megtesz azért, hogy a csőd ne legyen hatással a tömegsportra, illetve a Kft. csődjéért a Kft. vezetése felelős.

Több gondolatom is van ezzel a hírrel kapcsolatban.

Az egyik első, hogy riszpekt Mirkóczki Ádám polgármesternek. Egy gazdasági szervezetet ne a város adománya mentsen már meg, hanem a bevételei – szponzoroktól, rajongóktól. Ha magyarországi adófizető lennék, nem szeretném, ha az adómból bármilyen profi sportot – így a vízilabdát sem – támogatnák. Profi sport = tartsa el magát. Ha nincs rá igény, menjen csődbe. Ennyi, csókolom.

Ráadásul a vízilabdát? Nem vitás, komoly sportteljesítmény. 100+ kilós izomkolosszusok birkóznak a vízben fél nettó órán át, miközben még alternatív akadályversenyen is részt kell venniük: egy méretes bogyót kell egymáshoz passzolniuk, és adott időn belül egy ketrecbe juttatniuk. Ráadásul két fehérruhás, a parton álló ember többé-kevésbé váratlanul és kiszámíthatatlanul rájuk szól, hogy valamit rosszul csináltak. Engem tuti egy percen belül vízbe fojtanának. (Lehet, hogy így is fognak, akik ezt a véleményemet olvassák.)

Két provokatív tény:

• A vízilabda nem népszerű sport – belinkeltem néhány statisztikát. Az egyikben a világ 62. legnépszerűbb sportjaként rangsorolják különböző mérőszámok alapján. Olyan sportok előzik meg, hogy behalsz: körling, íjászat, díjlovaglás, kabaddi (tudja bárki, mi az a kabaddi? mert nekem halvány segédfogalmam sincs róla), meg még egy csomó másik. Stat még itt és itt
  Mielőtt elkezdenél anyázni, nézz magadba, légyszi: Mikor voltál utoljára olyan vízilabdameccsen, ahol nem valamelyik rokonod, kedvesed játszott? Na ugye!
• Valahogy olyasmi manapság a vízilabda, hogy néhány ország, ahol népszerű sportban nemigen tudnak különösebb eredményt elérni (nem ér Olaszországgal példálózni!), benn vannak egy szűkkörű klubban, és leosztják egymás között a lapokat. Kívülállóknak nemhogy tilos a belépés, senki más nem akar belépni

Ne értsen senki félre! Amikor a srácok Athénban a szerbek ellen kétgólos hátrányból felállva, 3:0-ás utolsó negyedet produkálva 8-7-re győztek az olimpiai döntőben, megkönnyeztem. Akkor is nagyon büszke voltam a magyarságomra, amikor Pekingben sorozatban harmadjára is győzött a csapat. Viszont nézzünk szembe a tényekkel: sokezren vonultak utcára ünnepelve, amikor a focisták győztek 2-0 ra az EB-n az osztrákok ellen. Aztán a portugálok elleni döntetlenkor is. Mikor váltott ki ilyen érzelmeket a vízilabda? Soha? És ehhez képest a magyar focicsapat semmit nem nyert meg. Nemhogy az említett EB-n, de az elmúlt 50 évben úgy ámblokk sehol, semmit.

Ismét csak a félreértések elkerülése végett: véleményem szerint a profi sportot nem volna szabad államilag (az adófizetők pénzéből, a te pénzedből, a mi pénzünkből) támogatni. A focit sem! Nem ezért fizetik/fizetjük az adót. A profi sportot tartsák el a szurkolók és a szponzorok. Azok, akiket érdekel az a sport. Ha valakit nem érdekel, annak ne kerüljön pénzébe.

Szóval csődbe ment az egri vízilabdaklub. Így jártak. Ügyesebben kellett volna a bevételekkel gazdálkodni. Mert egy gazdasági társaság erről szól: ha a kiadás több, mint a bevétel, a vége csőd lesz.

Zárógondolatként: remélem, ez nem csak Viktorék egy újabb húzása, ami szépen beleillik az ellenzéki városvezetések elleni hadjáratba, hanem valamilyen normálisabb jövő kezdete, ahol a pénzedet arra költik, amire igény és szükség van, nem egy hóbortra. Ha a foci is tömegsport lesz Magyarországon, mert senki nem nézi a meccseket? Szuper, jó napot kívánok, üdv a való világban!

Bocs, megint elkalandoztam…

Az első szösszenetemben – tekintsük az előzőt nulladiknak – arról szeretnék értekezni, hogy most akkor mi a fenét is keresünk külföldországban, miért jöttünk ide és minek.

Nem az anyagiak miatt jöttünk ide. Sok rokonunk ezt a mai napig nem hiszi el. Pedig nem itt fogjuk összegyűjteni a megfelelő temetői parcellára valót. Legalábbis nem nagyobb, luxusabb parcellára valót, mint amire valót otthon összegyűjtenénk.

A kalandvágy mellett azért jöttünk el, mert otthon már akkor kezdett elég egészségtelen irányba elmozdulni a társadalmi miheztartás. Hadd fejtsem ki (ismét pontokba szedve, mert az jó):

• Amikor a családom hülyének – de mindenképpen flúgosnak – tart, hogy hogyhogy irodában dolgozom, és otthon magunknak vesszük az A4-es papírt, műanyag tasakot (bugyit), tűzőgépet és társait. Az én olvasatomban: idiótának tartanak, mert mindezt nem lopom el a munkaadómtól
• Amikor közeli ismerőseim, rokonaim olyan emberekkel példálóznak – „az milyen rendes ember, milyen szép nagy házat épített a Hajdúhegy tetején!” –, akik sikeres vállalkozást visznek, és mindenki számára tudottan feketén, de legjobb esetben szürkén foglalkoztatják mind a 600 dolgozójukat. Az én olvasatomban: adócsalók = bűnözők a példaképek. De erről még később is.
• Amikor a magyar még mindig nem ébred rá, hogy a politikusok bevallottan hazudnak és csalnak a szavazók megtévesztésére (Gyurcsány az „elkúrtuk-beszéd”-ben ezt szépen kifejtette), mégsem húznak el az picsába. Az én olvasatomban: annyi tartás nincs bennük, mint egy földigilisztában, bennünk pedig annyi szándék sincs, hogy bikacsökkel nem kergetjük el őket a susnyásba
• Amikor a magyar annyira ostoba, hogy elhiszi, a 2008-as válság a szoclib kormány hibája volt. Aztán elhisz még egy csomó mindent, de ez későbbi történet. Ja, nem vagyok szoclib. Vagy ha az is vagyok, nem tudok róla. De erről szintén később
• Amikor, miután megválasztottuk (igen, én is) a 2/3-asokat, azonnal totál ellenkező intézkedéseket kezdtek hozni, mint amire megbízást kaptak, és elkezdték a gyűjtögetést. Vagyis, a nagyüzemi lopást. És ismét csak, bennünk pedig annyi szándék sincs, hogy bikacsökkel nem kergetjük el őket a susnyásba

Hogy miért ennyire fontosak ezek a dolgok nekem? Nem tudom én sem. Biztos azért, mert idealista vagyok, ugyanis én a tehetségben, tudásban, és a kemény munkában hiszek. És abban, hogy miután az ember becsületesen ledolgozta a munkaidejét, kap érte olyan fizetést, amiből meg tud élni, és ami nem utolsósorban legális, vannak utána adók és járulékok fizetve, satöbbi. Nekünk ez megvolt otthon is. Viszont nem akartam, hogy cseperedőfélben lévő utódaim a fentebb pontokba szedett skizofrén helyzetbe nőjenek bele. Abban hittem, hogy van olyan ország, ahol a társadalmi értékrend egyezik a miénkkel – ahol a lopás bűn, a tehetséget, tudást és kemény munkát pedig értékelik. Ennyi. Ezt itt, Németországban többé-kevésbé megtaláltuk. Arról, hogy nyilván itt sem fenékig tejfel az élet, vagy hogy itt akarok-e nyugdíjba menni, majd talán később. Vagy akkor sem.

Fentebb ígértem, hogy az „adócsalók = bűnözők a példaképek” gondolatot még kicsit jobban kifejtem. Nincs túl sok illúzióm. A mai Magyarországon (a rendszerváltás óta, de emlékeim szerint előtte is) vállalkozó csak úgy maradhat talpon, ha csal. Csal az adóval, a szabadságok kiadásával, a számlázással, röviden mindennel, amivel csak lehet. Ráadásul erre nemzetileg büszkék is vagyunk: a magyar mindig megtalálja a kiskaput. A gyakorlatban aki nem csal, az tönkremegy.
Miért is van ez így? Azért, mert túl magasak az adók? Vagy rossz a nyugdíjrendszer? Vagy mert Gyurcsány, Orbán, stb. lop? Barátaim! Mindez együtt. A zavaros viszonyok a zavarosban halászóknak kedveznek. Mindaddig, amíg a politikai elitnek (inkább söpredéket írnék, de megszavaztuk, hogy ők az elit, szóval evvan) a lopás el van nézve, addig a zavaros viszonyok fenntartása az érdeke. Kinek a hibája ez? Van egy rossz hírem: a miénk, a tiéd, enyém, minden egyes hülye emberé, aki ezt elnézni, és asszisztál hozzá. Merthogy a többi is lop? Nem, a tolvaj lop. Az, hogy valaki lop, az nem normális. Az a normális, ha nem lop. Aki lop, azt rabosítani, de sebtibe. A lopással nem a választási törvény, hanem a BTK foglalkozik.
Hogy hogyan asszisztálunk ehhez a majomcirkuszhoz?
Úgy, hogy amikor szavazni kell, akkor előtte nem tájékozódunk, hogy ki honnan jött, mit csinált eddig, és ehhez képest mit ígér. Nem, elhisszük, birka módra, hogy X már eleget lopott, most már biztos megjavul. Emberek, térjetek már magatokhoz! Aki tegnap lopott, holnap is fog, nem javul meg.
Vagy hogy „Jajj! Meg kell, hogy mentsen bennünket a …-tól, maradnia kell!” (a „…” helyére az aktuális ellenség – Soros, IMF, migráncsok, Orbán, Gyurcsány, EU, Brüsszel, stb. – neve behelyettesíthető). Van egy rossz hírem: a közös ellenség létrehozása (oké, a migráncsok télleg jöttek; bár Magyarországtól q-ra semmit sem akartak, csak átmenni rajta) pont arra jó, hogy a valódi ügyekről elterelje a figyelmet, és ismét megválasztassák veled, velünk az eddigi politikai elitet (francba, megint majdnem söpredéket írtam). És van még egy hírem: a mindenkori kormánynak, minisztériumoknak nem az ellenségektől való megvédés, meg ilyesmi a feladata (hacsak nincs háború, ami már egy ideje nincs), hanem a valódi ügyek: a rendszerek fejlesztése, jobbá tétele. Persze fejleszteni csak úgy lehet valamit, ha tudjuk, hogy honnan. Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, megbízható adatokra, számokra van szükség. Azok meg csak olyankor vannak, ha tiszták a viszonyok. Ha ez megvan, tudjuk, hogy honnan, akkor kell kitalálni, hogy hová. És akkor lehet erőforrásokat tervezni, meg ilyenek. De persze ez munka. Kemény munka. Nem beszélve a már fent említett zavaros viszonyokról, és hogy kinek áll érdekében ezek fenntartása.

Lehet, hogy már ebből is kiderült, hogy nem vagyok szoclib, tálib, meg semmilyen politikai pártnak sem a tagja, híve, satöbbije. A stempliket sem szeretem. Ámde nem minden, bár ez és az tetszik Németországban. (Távol álljon tőlem, hogy „bezzegnémetország”-ozzak.) Többek közt az is – lehet, hogy ez Magyarországon is van, csak még én nem láttam –, hogy választások előtt az egyes pártok programjait mindenféle szoftverekbe beleteszik, és témánként végigmehetsz rajtuk kérdőív formájában (pl. Támogatod-e hogy a melegek házasságot köthessenek? vagy Támogatod-e az autópályákon a sebességhatár bevezetését? stb.), majd a szoftver százalékosan, részletekbe menően megmutatja neked, hogy melyik párt programja mennyire áll a véleményedhez közel. Persze bele tudsz menni a részletekbe, és ki tudod ókumlálni, hogy valójában melyik az, amivel legjobban tudsz azonosulni, persze kompromisszumok árán. No, akkor arra fogsz szavazni. Vagy nem. De ez már a te dolgod.

Zárásul ismét megemlíteném, hogy bármit, amit írok, a véleményemet tükrözi, nem egy hivatalos álláspont. Szóval szubjektív. Másrészt: tudok helyesen írni. Többé-kevésbé. Ha nem teszem, vagy rövidítek, szót ismétlek, stb., valszeg valami oka van: vagy szarkazmus, vagy csak így teccik. De van, amikor nincs oka, csak elrontottam. Irodalmár nem vagyok, és nem is leszek, szóval stilisztikát itt ne keress.

Ennyi volt mára a Gerzson-híradó.

Aki eddig még nem tette meg, menjen aludni, és álmodjon szépeket!

Csókollak benneteket!

Rezső