Ismét egy élménybeszámoló következik – ráadásul hosszú! –, nem pedig véleményem a magyar valóság egy szeletéről, szóval mindenki magára vessen, aki tovább olvas. Ja, a pozitív jelzőkre allergiásokat szintén szeretném figyelmeztetni, hogy sok ilyen használok a történetben, szóval fuss, amíg lehet!

Hogy mennyire hosszú, az egy dolog. Viszont hogy milyen sok képet szeretnék mutatni az útról, az meg egy másik. Mivel ez a blog tárhely max 20 képet enged beszúrni, három részre kellett bontanom a posztot. Itt a link a második részhez és a harmadikhoz.

Már talán korábbi írásaim egyikében is említettem, hogy kedvesemmel egy ideje nem ostobábbnál ostobább ajándékokat adunk egymásnak bizonyos alkalmakra, hanem elmegyünk valahová, ezért a közös utazás az ajándék. Öt évvel ezelőtt, a huszadik házassági fennforgásunkat egy skóciai úttal ünnepeltük, most pedig – 25 év mégiscsak egy negyed század! – Izlandot választottuk. Régen rajtavolt a bakancslistánkon, most jött el az ideje, hogy kipipáljuk. Batyus halottat még senki sem látott, és már egy ideje eldöntöttük, hogy nem a zsetont gyűjtjük, hanem az élményeket, ez pedig komolynak ígérkezett.

Nem részletezném, hogy a reptéri dolgozók, majd a pilóták sztrájkja, aztán az izlandi nemzetközi reptér közelében kitörő vulkán miatt mennyit izgultunk az indulás előtt, biztosan el tudjátok képzelni.

Mi úgy szeretünk menni bárhova, hogy nem ülünk egy helyben, hanem folyamatosan úton vagyunk. Erre Izland tökéletesen alkalmas, mert egyrészt az 1-es főút körbemegy a – Magyarországtól kicsit nagyobb területű – szigeten, másrészt bárhol megállsz, tuti van sok séta-/túraútvonal és látnivaló. Szóval a szállásokat is úgy foglaltam, hogy az utolsó napok kivételével mindenhol csak egy-két éjszakát töltöttünk, aztán továbbálltunk. A jobbaknak a linkjét is beszúrtam, ha kedvet kapnál az utazásra.

Az indulás reggelén, pénteken hajnal háromkor keltünk, és irány a reptér. Szerencsére ilyen korán reggel még nem 35 fok volt, hanem csak 20-22, ezért nem festettünk nagyon hülyén, hogy hosszú gatyában, pulóverben közlekedtünk, bár lehet, hogy a hátizsákra szíjazott kabát kiválthatott némi homlokráncolást. A gépünk 7 körül indult, és mivel csomagokat is adtunk fel, jobbnak láttunk betartani a „legyél ott 2 órával az indulás előtt” javaslatot. Átszállással repültünk – úgy sem tartott sokkal tovább, de jelentősen olcsóbb volt és helyi idő szerint (2 óra az időeltolódás) délután egy körül értünk oda. Összeszedtük a bérautót, és mielőtt elhúztunk volna az első szállásunkra, ami kábé 100 kilométerrel odébb volt, muszáj volt elverni az éhünket. Az (vagy legalábbis az, ahová mi érkeztünk) izlandi nemzetközi reptér Reykjaviktól kábé 40 kilométerre van (egy Keflavik nevű kisváros mellett), ezért Keflavikba tértünk be kajálni. Kedvesem kiguglizott egy sokcsillagos értékelésű intézményt, oda mentünk ebédelni. Az étterem nagyon egyszerű benyomást keltett, de a lengyelek (igen, lengyelek) nagyon finom ennivalót raktak elénk. Miután ezzel megvoltunk, csapatunk legifjabb tagja, 20 éves lányunk szorgalmazta, hogy nézzük meg a tengert, de ízibe. Szóval lementünk a tengerpartra, sétálgattunk egy kicsit a köveken, néztük az óceán hullámverését.

A tapasztalatlan csavargó azt gondolná, hogy ezután húztunk a szállásra, mint a vadludak, de nem. Először egy kicsit be kellett vásárolni, mert reggelit (és vacsorát), ahol ez opció volt, nem kértünk a szálláshoz, azt gondolva, hogy fejenként 7000 koronáért (kábé 50 euró) tudunk magunknak vacsorát rittyenteni, és a fejenként 17 eurós reggelit is sokalltuk, viszont a szállásunknak volt egy kis konyhája hűtővel, tűzhellyel. Szóval felvásároltunk egy kisebb falu ellátására is alkalmas élelmiszermennyiséget, és megcéloztuk a tanyát, ahol az első két éjszakát töltöttük.

Mielőtt erről is írnék, néhány szó a bérautóról. Mi olyan kocsit béreltünk, amivel murvás útra nem szabad rámenni, mert ez jelentősen olcsóbb, mint az összkerékhajtású kocsik – még ha az egy szimpla Dacia Duster is, amiből mellesleg rohadt sok van Izlandon –, amiket murvás utakon is szabad használni. Ezekről az utakról egy kicsit később még megemlékezek. Egyetlen extrát kértünk a kocsihoz a teljeskörű biztosításon kívül: a mobil 4G-s wifit, ami nagyon jól jött az egész úton, nem kellett rohadt magas roaming díjakért neteznünk.

Már a szállásunkra vezető úton is szembesültünk azzal, hogy amilyen képeket az ember Izlandról lát a neten, nincsenek fotosopolva, mindenféle szűrővel fényképezve. A táj tényleg olyan, vagy még olyanabb, mint amit az ember a képeken lát.

Hogy értem, hogy „még olyanabb”? A képek, videók elég jól visszaadják a színeket, de nem tudják megközelítően sem visszaadni azt, hogy milyen mennyiségű víz van a folyókban, milyen erővel zúdul lefelé, mint ahogy azt sem, hogy milyen mélységek és magasságok vannak közvetlenül az út mellett, vagy éppen a vízesés milyen magasról zubog le. Az is megdöbbentő, hogy Izlandon mindenhol víz jön lefelé a hegyről. Elképzeljük, hogy majd látunk néhány szép vízesést, de ott mindenhol vízfolyásba és -esésbe botlik az ember. De olyanokba, hogy ha Magyarországon – ahol büszkék vagyunk a szilvásváradi Fátyol Vízesésre – akár csak egy is lenne közülük, a magyarság egységesen lepetézne tőle.

Ahogy említettem, első szállásunk egy tanya volt. Pontosabban egy lovas tanya, az izlandi „arany kör” déli végén, ahol építettek néhány kibérelhető faházat is. Ezek közül béreltünk egyet két éjszakára. Az odaérkezés után csak ledobtuk a cuccunkat, és a kedvesemmel – aki imád kötni, főleg jó minőségű anyaggal – azonnal visszaindultunk a kábé 10 kilométerre lévő fonálboltba, ahol a tulajdonos a saját birkáinak a gyapjából készíti a fonalat. Megérte, szuper kis hely, és persze aranyáron vettünk néhány gombolyagot. Vissza a szállásra, ahol egy csendes pihenőt (én aludtam, mint akit letaglóztak) követően sétáltunk egy kicsit a környéken. Kint voltunk a harag farkán, nem volt igazából semmi látnivaló – csak a színek és illatok –, viszont este lefoglaltuk a tanya pezsgőfürdőjét egy órára, ami szuper volt. A fürdő ugyan cseppet sem pezsgett, viszont a tanya saját hőforrásából táplálták melegvízzel. A melegvíz a kilátással és a naplementével kombinálva pazar élmény volt mindkét este.

Másnap, előnyt kovácsolva abból, hogy a szervezetünk még mindig két órával előrébb jár, minden erőfeszítés nélkül keltünk fél nyolckor, köszöntünk az ablakunkon benéző lovaknak, és fél tízkor már úton is voltunk a kinézett látnivalók irányába. Az eznapi menün vízesések, gejzírek és meleg(forró)vizes források szerepeltek. Döbbenetes volt, de hadd ne írjak sokat erről, ideteszek néhány képet, az szerintem elegendő.

A következő napon hosszabb út, közel 500 kilométer várt ránk a sziget délkeleti csücskéig, ezért elég szelektívek voltunk a látnivalók kiválasztásában, és megegyeztünk, hogy ha a kutya a kovászba szarik, akkor sem állunk meg több látnivalónál, mint az a három, amit kiválasztottunk. Pedig nagy volt a kísértés, amikor nagyon magasról lezuhanó vízesések, és más, általunk még soha nem látott csoda közelében jártunk.

Először az egyik legnagyobb izlandi vízesésnél álltunk meg, ahol a folyó 60 métert zuhan,

ezután pedig odaértünk Izland legnagyobb jégmezőjéhez (14 ezer km² – akkora, mint két BAZ megye), ami sok, kábé 10 gleccserrel „folyik le” a hegyről csak az 1-es út irányába. (Hogy miért mondom a tízre, hogy sok? Mert hallom a német hírekben, hogy az ország összes, mind a 4 gleccsere olvad, és egyre rövidül a globális felmelegedés miatt.) Hihetetlen látvány. Meglátod az útról, hogy ott van előtted. Mondod, magadnak: „basszus, az meg egy gleccser!”. Aztán vezetsz még egyenesen 30 kilométert, még mindig ott van előtted, és látod a méretét, és most már azt mondod: „HŰ BAZ+, HOGY EZ MEKKORA!” Ez például az egyik dolog, amit a képek, videók nem adnak vissza, a méreteket. Útközben persze még kábé 100 kilométert haladtunk keresztül egy 19. századi lávamezőn, ami egy olyan kettős vulkánkitörés mementója, ami kiirtotta a lakosság negyedét és az állatállomány 70%-át. Hasonló lávamezőket már láttunk az Etna lábánál, de nem ilyen kiterjedésben. Vissza a gleccserekhez. Természetesen meg kellett állnunk gleccser-nézőbe’. Egy, a térképen is jelölt és ajánlott gleccsertavat választottunk. Nos, amikor a gugli szerint balra kellett (volna) kanyarodnunk, akkor döbbentem meg, mert nem láttam az utat sehol. Lassítottam, és valami meredek csapásszerűség volt ott, de út nem. Kicsit továbbhajtottam, mert a guglimepsz (és a véjz/vazze is) bevitt már néhányszor a dzsindzsásba, de a visszapillantóból láttam, hogy egyszercsak a csapásszerűségről egy autó hajt ki a főútra. Visszafordultunk, megnézni közelebbről, hogy út-e az az „út”. Egy kavicsos, kiszáradt folyómedernek tűnő izé volt, egy útnak nehezen nevezhető valami, de a GPS ragaszkodott hozzá, hogy márpedig nekünk arra kell mennünk, ha a gleccsertóhoz akarunk jutni, ami számos (33 J) ember véleménye alapján 4,9 csillagos látnivaló. Nem volt mit tenni, ráhajtottunk az „útra”, és elkezdtünk egyes-kettesben közlekedni rajta. Csupa kő volt, rázott, mint az istennyila, de azért megtettük rajta azt a 3-4 kilométert, amit a szent gugli kiszabott nekünk. Na, visszatérve a murvás utakra, amikre a mi bérautónkkal tilos ráhajtani: ezer százalék, hogy ez is olyan volt. Láttunk amúgy ettől cifrább utakat is, de azokra nem mentünk rá. Viszont ehhez hasonlókhoz volt még szerencsénk utunk hátralévő részében. Egyre közeledtünk viszont a gleccserhez, és volt néhány pillanat, amikor javasoltam kedvesemnek és elsőszülött gyermekemnek, hogy menjünk gyalog, mint a bogarak, de hamarosan megpillantottunk néhány, a távolban parkoló autót, és onnantól kezdve nem forszíroztam a gyaloglást, hanem mindannyian összeszorítottuk a farpofáinkat („zabszempróba”), és haladtunk tovább a rázós valamin. Nos, megérte vállalni a kockázatot (ugyanis, ha ott defektet kapunk, lerobbanunk, stb., a bérautós cég nemhogy nem segít rajtunk, hanem még le is vesznek bennünket egy szemmel jól látható összeggel – nem emlékszem pontosan, de 4-500 euró rémlik – amiért megszegtük a bérleti szerződést), mert a látvány fantasztikus volt. Képzelj el (nem kell, mert alább beteszek róla néhány képet) egy több kilométer átmérőjű tavat, benne rengeteg jéggel – köztük néhány akkora, mint egy-egy háztömb – és a tó túlpartján két gleccserrel. Az egyik kisebb volt, le sem ért a tóig, a másik viszont hatalmas, több kilométer széles.

Lementünk a tópartra, megnéztünk néhány jégdarabot, közben láttuk-hallottuk, ahogy egy-egy gleccserdarab nagy robajlással beleszakad a tóba, égszínkék nyomot hagyva maga után a gleccseren. Ahogy írtam, ez a látvány, „hallvány” megérte a zötykölődést. Eltöltöttünk a tóparton vagy egy órát, aztán engedve az idő szorításának, haladtunk a következő, nem túl távoli uticélunk felé, a gyémántparthoz. Na, ez a nevezetesség egy ahhoz hasonló tónak az óceánra nyíló kijáratánál található, mint ahol az imént jártunk, csak vagy 10 kilométerrel arrébb, egy másik gleccserből táplálkozva. Amikor odaértünk, éppen apály volt, ezért a tóból megdöbbentő sebességgel áramlottak kifelé a tengerbe a kisebb jéghegyek – a nagyobbak megfeneklettek a tó kijáratánál. Amúgy ezekből a nagyobbakból nagyon sok volt a tóban, szinte egybefüggő jégmezőnek tűntek.

Először leslattyogtunk a kövekkel, majd - a vízhez közelebb érve - nagyon finom, fekete homokkal borított partra, ahol értelmet nyert a hely neve. Az óceán kisodorja a partra a jég nagy részét, ahol az elkezd olvadni, és átlátszó vagy kék csillogó jégtörmelékkel borítja be a fekete homokot – fantasztikus látvány, főleg napsütésben.

Néhány vízimadár és fóka is élvezte velünk együtt a látványt, valamint az a többszáz ember, akit eddig még elhoztak a turistabuszok Reykjavíkból. Ennek a többszáz embernek a nagy része aztán sorban is állt a parkolóba telepített vécéknél egy jó félórát, mire bejutott a kis helyiségekbe. Mire kedvesem és lányom a hosszú sorbanállás után ismét feszültségmentessé vált, véget ért az apály, és a víz megfordult sodrása elkezdte visszahordani a jég egy részét. Az összeütköző jéghegyek fel-felborultak, el-eltörtek, és az addig még levegővel nem érintkező részek hihetetlen kék színben pompáztak.

Nem tudunk nagyon betelni a látvánnyal, de azzal az ígérettel, hogy másnap el fogunk kirándulni egy gleccserhez, és láthatunk még augusztusi jeget eleget, sikerült rábírni magunkat a továbbindulásra.

Az aznapi szállásunk a sziget délkeleti csücskében, egy félszigeten volt. Odaértünk, lepakoltunk. A hotel fenntartója üzent – a bejelentkezés többnyire onlájn, automatikusan történik, ezért egy teremtett lélekkel nem találkozol – a booking.com-on, hogy milyen éttermet ajánl estére. Lecsekkoltuk azért a neten magunk is, de a több ezer értékelés megerősítette, hogy valóban az lehet a legjobb hely a faluban. Eleget ültünk már aznap az autóban, úgyhogy bevállaltunk azt a másfél kilométeres sétát a kikötőig, ahol az étterem volt.

Vasárnap este a hely majdnem zsúfolásig tele volt, de szerencsénkre épp megürült egy asztal, ahová leülhettünk. Mivel ez egy tradicionális izlandi étterem, amit egy raktárból alakítottak át néhány évtizede, úgy döntöttünk, hogy nem rántott húst vagy hamburgert eszünk, hanem valami helyi cuccot próbálunk ki. A homárlevesről már hallottunk korábban, ezért egyen megosztoztunk, másodiknak pedig báránysztéket, aznap fogott halat sütve, illetve vega pitét (vagy mit) ettünk – nem mindent, hanem ki ezt, ki azt. Nos, homárleves: ez egy tejszínesnek tűnő sűrű leves homárhús darabokkal; nincsenek rá szavak, milyen finom, mintha karácsony lett volna a számban. Ha lehetőséged adódik rá, próbáld ki! Persze a többi kaja is tökéletes volt, csakúgy, mint a helyi csapolt sör. De ez mindegy is. A kajáról kizárólag a homárleves miatt akartam beszélni. HOMÁRLEVES!!!

Hétfőn ismét viszonylag korán keltünk, összepakoltunk, és elautóztunk egy kempinghez, a gleccserhez vezető túránk kiinduló pontjához.

Kedves gyerekek! Vége az első résznek. :-) Folytatás itt.

Ez az iromány már a választások óta a fiókban hever, több másikkal együtt, de most már megérett arra, hogy elővegyem. A végére hozzáadtam egy-két aktuális gondolatot, de a nagy részét úgy hagytam, ahogy áprilisban megírtam.

Sokan azon a véleményen vannak, hogy az USA jár-kel a világban, és felelőtlenül, válogatás nélkül megpróbálja elvinni mindenhová a demokráciát, „itt demokrácia lesz, ha beledöglötök is!” módszerrel. (Mint Farkvad Nagyúr: „lehet, hogy néhányan meghaltok, de ezt az áldozatot meghozom!”) Viszont vannak országok, akik más koordinátarendszerben mozognak, például évezredek óta törzsi alapú a társadalom, és nemhogy a szavazást nem értik, de nekik az országhatárok sem jelentenek semmit. Afganisztán egy ilyen példa, de talán Irak is. És nyilván vannak olyan emberek ezekben az országokban, akik értik, mi az a demokrácia, és olyat is szeretnének, de óriási kisebbségben vannak.

Kezdem azt érezni, hogy Magyarország is egy ilyen ország. Persze nem törzsi berendezkedésű, mint Afganisztán, viszont a párhuzam annyiban igaz, hogy egy olyan típusú társadalomra van a legtöbb ember agya programozva, az a kultúra alapja, amihez évszázadok óta hozzá van szokva. Épp ezért nem is kell csodálkozni a választás eredményén. Sőt, azon kell csodálkoznunk, hogy csodálkozunk. Viktor ezt az igényt ismerte fel zseniálisan, és építette fel rá nagyon precízen a kleptokráciáját.

A fidesz ugyanis felmérte az egyes emberek igényeit, és félig-meddig kielégítette azokat.

A tornatanárnak, aki kisgyerek korától focimeccsekre járt, sőt, ő is kergette a labdát – nem is rosszul – az fájt egész életében, hogy milyen szar körülmények között kell űzni ezt a sportágat itthon, miközben látjuk „külföldi országokban”, hogy ott minden milyen szép. Na, lett egy csomó támogatás, szép stadion, öltöző, satöbbi. Rendszer, és jó foci nem, de minden nem lehet!

A szürkén, feketén foglalkoztatott melós kedvéért (?) bevezették a nagyon alacsony jövedelemadót, így már nem kell feketén gályáznia. Az, hogy a másik oldalon ugyanazt az adót megfizettetik vele, és mindenkivel a világbajnok 27%-os áfával, azt senki észre se veszi. Mert az a parizer árának a része.

A többgyerekes családnak adnak ingyen pénzt, csokot, hogy vehessenek maguknak házat, lakást. Az, hogy ennek hatására az ingatlanárak megduplázódtak, az még jó is, mert többet ér a lakásom! Az, hogy már én is drágábban vettem, nem számít.

A lemaradó településen a jóságos polgármester ad – szigorúan rotációs rendszerben, hogy mindenkinek jusson – közmunkát, és akkor mégsem segélyből él az ember. Sőt, négyévenként még 10 kiló krumplit is kapunk. INGYEN! Az, hogy munka, és esély sem lesz soha azon a településen a nyomorúságból kilábalásra, nem foglalkoztat senkit. Az, hogy a betegségben nincs hova menni, az élet része. Valamikor csak meg kell halni, nem igaz?

A nyugdíjasok örülnek a Viktor által elvett, de aztán most visszaadott 13. havi nyugdíjnak, és a négyévenkénti 1,5%-os emelésnek, és egyszeri 80 ezernek. És annak, hogy az unokájuk jó szakmát választott, egyetemre jár, tanár lesz. Hogy tanárként hogyan fog megélni a havi 170 ezer forintos béréből? Majd megoldja.

A vállalkozó örül a folyamatos pályázati lehetőségnek, amivel bővítheti a cégét, új gépeket vehet, jól élhet. Mindeközben persze odabasz a piaci gázár, ami elviszi a profitot. És persze az is előfordulhat, hogy ha igen sikeres a vállalkozás, akkor majd jön valaki – hívjuk az egyszerűség kedvéért Lölönek –, aki mond egy „méltányos árat” az egész kócerájra, amit el kell fogadni. És volt sikeres vállalkozás, nincs sikeres vállalkozás.

Sokszor eszembe jut apám, amikor a 80-as években azt mondogatta (persze később letagadta, hogy ő valaha ilyet mondott): „addig jó nekünk, míg Kádár apánk él!” Ő, aki soha nem volt párttag, sem kommunista, sőt, órákat tudott dühöngeni azon, hogy az általa analfabétának tartott (és bizonyára nem a szakértelmük miatt favorizált) munkatársait csakis „a szép piros könyvük” (fiatalabbak kedvéért: párt-tagkönyv) miatt léptették elő. Mindemellett nem kis köveket kellett megmozgatnia, hogy a kitűnő tanuló lányát felvegyék a vágyott gimnáziumba. De azért „addig jó nekünk, míg Kádár apánk él!” – nem kötötte össze, hogy a kettőnek van köze egymáshoz. Egyáltalán nem volt ostoba ember, de ő is ugyanúgy benyalta az akkori agymosást, mint sokan – szintén nem ostoba emberek – a mostanit.

És még csak nem is veszik észre, hogy agymosás zajlik.

És miért hiszik el az összes maszlagot? Mert megvették őket kilóra.

A saját pénzükből.

Hát nem zseniális?

És fel sem tűnik senkinek, hogy a saját pénzükből osztogatnak nekik ezek a jólelkű fideszesek, mert az a pénz az EU-tól jön. Senki nem látja, senkinek nem hiányzik. A felét lenyúlják a haverok, a másik fele pedig vagy megy arra a célra, amire eredetileg adták, vagy lyukakat tömnek be vele.

Az ellopott zseton pedig nem hiányzik senkinek, mert senki nem veszi észre, hogy a főút, ami 20 éve még tökéletes állapotban volt, most tele van kátyúval – a kátyúk lassan nőttek oda, nem egyik pillanatról a másokra, volt idő hozzájuk szokni. Vagy hogy a belváros szépítésekor a járdát gyönyörűen megcsinálták, de a mellette álló műemlék épületről pereg a vakolat – mindenre nem juthat!

Mindeközben, a 9,5 millió ember által foglalkoztatott uralkodó osztály ül a kastélyban, jár a magánrepülővel, jachttal, gyűjti a luxusautót, és építi a luxus haciendát. Nem nyilatkozik a sajtónak, de megmondja, merre van az előre, ki az ellenség, kit kell éppen utálni, és hogy hova kell tenni az x-et. Egy barátom írta a nemrég nagyon találóan a magyarországi szemléletről, hogy „nem baj, hogy a Pista lop, ha nekem is ad belőle”. Kleptokrácia.

Szóval Magyarországnak nem való a demokrácia.

Mert az emberek nagy többségének mik az igényei? 1. Legyen valaki, akire fel lehet nézni, 2. ez a valaki néha kegyeskedjen adni valamit „ingyen”, 3. legyen kire fogni a nyomorúságomat, 4. magyarázzák el, hogy mi történik a világban (értsd: mondják meg, hogy mi legyen a véleményem).

1. Van kire felnézni? Van hát, Viktor! Aki egy világraszóló államférfi, de Mátyás királyként jár a nép közé, köszön a röfinek, és Feri bátyámnak megígéri a nyolcvanast.
2. Ad néha ingyen? Persze, 80 ezer, zsák krupli. Az emberek saját pénzéből, de ki veszi azt észre?
3. Van kire fogni a nyomorúságot? Persze, Gyurcsány, Soros, Brüsszel, Márkizaj, ellenzék.
4. Elmagyarázzák a világ történéseit? Hogyne, MTV, TV2, rádiók, újságok – mind fidesz tulajdonban van.

Ez volt a rendszerváltás előtt, ez volt a két háború között, és ez volt évszázadokra visszamenően.

A fidesz ezt felismerte, és egy remek rendszert épített rá. Amit szavazás nem fog megdönteni. Mert a hatalom jó, és munka nélkül jól élni (büntetlenül lopni) még jobb. Főleg, ha az emberek többsége ezért még imád is bennünket.

Hadd fogalmazzam át: Magyarország is azok között az országok között van, akik nem szeretnének demokráciát, megvannak nélküle. És az örök politikai igazság: minden nemzetnek olyan kormánya van, amit megérdemel.

Aki pedig demokráciát szeretne, és nincs türelme kivárni azt a 150-200 évet, amíg a társadalom megérik rá, keresse máshol. Kívül tágasabb!

Egy kis aktualitás a végére.

Infláció az egekben, a gazdasági okosok kurva nagy recessziót várnak (dehogy várják, csak tudják, hogy jön), és persze Magyarországon a nemzetközi helyzet fokozódik. És ez nem (csak) minden oroszok cárja, a hatalmas asztalokkal rendelkező géniusz és az ő hatalmi törekvései miatt van, de az a háború még rátesz a recesszióra egy lapáttal.

Mi is a recesszió, vagy gazdasági visszaesés? A recesszió egy ciklikusan kialakuló dolog, ami jellemzően akkor jön, amikor valamilyen hatalmas gazdasági (hitel) lufi egyszer csak kipukkad, és rájövünk, hogy az a pénz, amiről azt gondoltuk, hogy van, valójában nincs. Mi is történt az elmúlt évtizedben? Rohadt nagy gazdasági fejlődés mindenhol, amit az államok által frissen nyomtatott pénzből (hitelből) fedeztek világszerte – látszólag büntetlenül nyomtatták a pénzt, pumpálták a gazdaságba, és mindenki csodálkozott, hogy mégsincs infláció. Viktátorék sem a nem létező magyar gazdasági csodából loptak és osztogattak, hanem hitelből, az EU által adott támogatásokból. Ahelyett, hogy fejlesztésre, a jövőbe történő befektetésre használták volna a pénzt, loptak, osztogattak, és lyukakat tömtek be. Most eljutott odáig a dolog, hogy azok nagyrésze, akik hiteleztek, szeretnék visszakapni a pénzüket. Azt a pénzt, aminek a nagy része nincs meg. Itt jön a recesszió. Magyarországon még ez fokozódik, mert az EU már nem olyan szívesen ad pénzt, mert tudja, hogy ellopják. Drága lesz minden, de nagyon. És munka, jövedelem is kevesebb lesz, mint amihez szoktunk.

És mi erre a Kárpátok Új Géniuszának, Adolfnak Viktornak a válasza, a varázsszer, ami meggyógyítja a magyarok minden baját? Fajtisztaság, és védelem a nyugatról érkező migráció ellen (27:30-tól).

Jajj! Fusson, ki merre lát!

Mostanában – és általában – elég sokat vitatkozok értelmes és művelt emberekkel bizonyos hírekkel, információkkal kapcsolatban, és arra a felismerésre jutottam, hogy a 25 év felettiek jelentős része gondolkodás nélkül elhiszi, amit az újságban olvas, rádióban vagy tévében hall. Ezzel kapcsolatos az alábbi agymenésem.

Hadd kezdjem a fiatalokkal, jellemzően a 25 év alattiakkal.

Ez a korosztály már csakis az internetről tájékozódik. Mindenről.

Nemcsak a moziműsort nézik ott meg, és persze játszanak megállás nélkül, hanem a baráti körüket is ott alakítják ki, „tartják karban”, és ha érdekli őket, a politikai, társadalmi, sporthíreket is onnan gyűjtik be (nem beszélve a szórakozási szokásaikról – Netfix, DAZN, Spotify, Minecraft, stb. – Fúj! :-)).

Szándékosan írtam, hogy „gyűjtik be”, nem pedig „olvassák”, mert jellemzően videókat, vlogokat néznek, podcastokat hallgatnak, olvasni csak akkor olvasnak, ha már végképp elkerülhetetlen. Mivel az internet létezésének a korában nőttek fel, egy csomó olyan inzultus/impulzus érte őket – erőszak, gyilkosság premier plánban, tüntetések, vírustagadók, laposföld-hívők, satöbbi –, ami kialakított a szerencsés többségben egy szűrőt, valamint azt a reflexet, hogy nem hisznek el mindent. Pontosabban

mindent megkérdőjeleznek.

(Ezt a kritikus szemléletet, kritikus gondolkodást a magyar oktatási rendszer módszeresen próbálja kiirtani a diákokból, de ezt most hagyjuk, a mai bejegyzésem nem erről szól.) És ha megkérdőjelezik, annak, ami igazán érdekli őket, automatikusan utána is járnak. Több mindent megnéznek róla, több forrásból is, és ha végképp nem értenek valamit, kikutatják a forrást, és onnan alkotnak képet a valóságról.

Nem hiszed el, és van elérhető közelségben egy 15-25 éves korú fiatal? Beszélgess vele egy kicsit, és meg fogsz lepődni, mennyire tájékozott olyan témában, ami érdekli.

Hogy tájékozódnak a 25 év felettiek, hogy tájékozódunk mi?

Nyilvánvalóan úgy, ahogy szocializálódtunk: amihez hozzászoktunk, amikor felnőttünk. A Népújságból, M1-ről, RTL Klubról, Kossuth Rádióból, néha a megszokott internetes hírportálokról satöbbi. És ahogy egyre idősebb korosztályt veszünk, egyre jellemzőbb a klasszikus hírforrás, és kevésbé az internet.

És képzeld, mit csinálnak a médiumok? A tulajdonosaiknak megfelelő híreket tolják (ami nem tetszik nekik, arról nem beszélnek, mintha nem is létezne), és sokszor bizony csúsztatnak, mellébeszélnek, hazudnak. Csúnya dolog a hazugság, mégis hazudnak.

Ugyanis egyrészt semmi retorziója nincs a hazugságoknak, másrészt okosak, ezért tudják, hogy az olvasóik, nézőik, hallgatóik többsége úgysem néz utána, hogy igaz-e, amit mondanak neki. Ráadásul ezek azt is tudják, hogy a közönségük lusta, ezért szereti, ha a médium elmagyarázza neki, a szájába rágja, hogy mit is jelent egy bizonyos információ. Mert a hallgatók, nézők, olvasók nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy van hol utánanézni az információknak. Igen, az interneten. Mert a „zinterneten” ott van minden forrás, ott, ha a valódi forráshoz mégy, nem pedig olyanhoz, aki „segít neked értelmezni” a forrást, és

1. elolvasod magad,
2. valamint értelmezed, amit olvastál (itt megint referálhatnék az oktatási rendszerre),

akkor rá tudsz jönni, hogy ki hazudik neked, és ki nem. Valamint ­– mellesleg – azt is megtudod, hogy mi az igazság.

Persze kevesen vannak, akik beszélik a forrás nyelvét, angolt, franciát, németet, görögöt, kínait, urdut. Láss csodát, az internet erre is kínál megoldást! Az összes böngészőnek van „fordító” funkciója, ami nagyjából érthető magyarra lefordít neked bármit.

Szóval, emberek! Nem azt mondom, hogy ne olvassátok, nézzétek, hallgassátok, amit csak akartok. Hanem azt, hogy

kételkedjetek,

és nézzetek utána az eredeti információnak az eredeti forrásból! A tények ismeretében sokkal érdekesebb vitatkozni, mint ha azzal érvelnénk, hogy „a rádió is bemondta”, illetve „Szijjártó/Soros/Gyurcsány/Orbán is azt mondta a tévében, hogy …”, vagy „az összes újság megírta”. Mert lássuk be, ilyen érvekkel vitatkozni a 21. században elég szánalmas.

Miért szúrt ez nekem szemet? Azért, mert a költözködéseink alkalmával egyszerűen nem volt már elérhető az a nyomtatott sajtó, vagy tévé, rádió, amihez hozzá voltam szokva, és más alternatíva után kellett néznem. És ez az alternatíva az internet. Nem nézünk már évek óta klasszikus tévét – RTL, MTV, akármi –, nem olvasunk nyomtatott újságot, még a rádiót is interneten hallgatjuk.

Gondoltam, néhány példát is adok ezekre a forrás-utánanézéseknek, de úgy döntöttem, mégsem. Ugyanis aki akarja, az eredeti forrásra is rá tudja mondani, hogy „nem hiszem el”. Hitről pedig végképp nincs értelme vitatkozni, a tényekről és azok összefüggéseiről amúgy is sokkal érdekesebb.

Szokásomtól – és a nyitó-bejegyzésemben ígérttől – eltérően most nem egy frusztrációmat szeretném megosztani, gőzt kiereszteni, hanem egy nagyon pozitív élményhalmazt, egy utazás élményeit megosztani.

Szóval, ha nem emiatt kattintottál ide, máris fejezd be az olvasást, nincs itt neked semmi látnivaló!

Szeptemberben kerek évfordulóhoz értem, mostantól minimum B-oldalt, de lehet, hogy inkább már D-t koptatja a lemezjátszó tűje – ha dupla lemezekre próbálunk asszociálni (basszus, megrázó, hogy legtöbben nem is fogják érteni, miről hablatyolok) –, ezért kedvesemet megkértem, hogy ne kapjak ajándékot, hanem legyen az az ajándék, hogy a kovid miatt pangó turistaszezont kihasználva elhúzunk délre, pontosabban Dél-Olaszországba.

Miért pont Dél-Olaszország? Számos érvem van:

• Soha nem voltunk még délen, „csak” Szicíliában egyszer, és északon sokszor: Garda-tó, Verona, Toszkána – imádjuk
• Talán Szicíliát gondoltuk hasonlónak, és ott, 2 éve néhány remek napot töltöttünk. Jó volt az idő október elején is, jó volt a kaja a semmi közepén is – a frissen facsart gránátalmaléről már nem is beszélve –, és a turisták által kedvelt célpontokon kívül megdöbbentő olcsóság volt
• Rápillantva a térképre, délolaszba’ nagyon-nagyon sok látnivaló van
• Imádom a hegyek és a tenger kombóját, főleg, ha kellemes idő van
• biztos van más ok is, csak hirtelen nem jut eszembe

Úgyhogy – mivel mindkettőnknek volt már kovidos zöld útlevelünk, lefoglaltam 10 napot különböző szállodákban és airbnb-kben szeptember végére-október elejére, és mentünk. Az alábbi nagyon sok betű ennek az útnak a leírása.

Nápolyba repültünk, és az első megdöbbenés a repülőgép ereszkedésekor ért - hogy az a környék milyen lélegzetelállítóan gyönyörű felülről is! Hú, wazze!!

A szélzes csaj a reptéri bérautópulnál nagyon ügyes volt, simán ránk melegített egy fullos biztosítást a vágyott 500-as Fiat helyett kapott VW T-Roc-kal egyetemben, a szűk utakra, kamikáze módon vezető sofőrökre hivatkozva. Ennek megtérüléséről később, de nem kellett nagyon győzködnie, Németországban is ért már negatív meglepi ilyen témában.

Minden esetre, miután megkaptuk a masinát, a Nápoly környéki dugóban „hipp-hopp” abszolváltuk a Sorrentóig tartó kilométereket. Nos, a látvány kocsiból is hasonlóan lélegzetelállító, mint a levegőből. A szikla-tenger kombináció nagyon üt.

Persze a tényleg kamikáze robogósok és autósok stílusát szokni kell – ez nem Germánia –, viszont egy kis megszokás után nagyon vérpezsdítő ez a forgatag.

A sorrentói szállodánk színvonala egy nyolcvanas évekbeli SZOT-üdülőét súrolta alulról, de a körítés mindent vitt. Privát strand, ahova lifttel tudsz lemenni – vagy gyalog, a sziklák között, ha olyan kedved van –, ott csobbanhatsz, miközben szemben a Vezúv púpját és Nápolyt látod. Kábé 15-20 perc séta a belfalu – miközben a szikla tetejéről gyönyörködsz a kilátásban –, ahol minden van, mi szem-szájnak ingere. Meleg, zselattó, aperolspricc, szuper kaják, csodás táj, mi kell még?

Másnap meglátogattuk a környékbeli kötelezőket: Pompei és a Vezúv.

Pompeibe, így szeptember végén, tökéletesen fölösleges volt megvenni előre a jegyet és az audiogájdot, mert így egy csomó időt elvesztegettünk azzal, hogy megtaláltuk a megfelelő bejáratot (kábé 20 különböző audiógájdot áruló cég van, egyik sem kompatibilis a másikkal), de így jártunk. Maga Pompei eszméletlen.

Egy hatalmas – 20 és 40 ezer közé becslik a lakói számát – kőváros, vízvezetékkel, hatalmas épületekkel, gyorséttermekkel (!!!), satöbbi. Nem most, hanem kétezer évvel ezelőtt. Ilyenkor mindig eszembe jut Jókaitól az „Egy magyar nábob”, amiben arról ír, hogy a 19. század első felében milyen minőségű utakon közlekedtek Magyarországon (mondjuk, nem kell olyan messzire menni, nekem is vannak hasonló gyerekkori emlékeim a 80-as évekből). Vagy az, hogy mennyire keveset tudunk arról, hogy eleink hol voltak, hogy éltek és mit csináltak 2000 évvel ezelőtt. Ezek meg Pompeiben (meg úgy általában Itáliában): vízvezeték és gyorsétterem. …

Az viszont jó ötlet volt, hogy a Vezúvra nem vettünk előre jegyet, mert a pompeii bejáratnál vehettünk olyat, ami tartalmazta a Pompei-Vezúv-Pompei buszút árát is – így sokkal egyszerűbb volt. A Vezúvról mit mondjak? A parkolótól a csúcsig vezető gyalogút jó meredek volt és salakkal borított – milyen lett volna egy vulkán tetején? – viszont megérte a fáradságot. Szuper kilátás Nápolytól Capriig, 1200+ méter a tenger szintje fölött, mindez a tengertől 3-4 kilométerre: nem tudod elképzelni. Lenyűgöző méretek, nem mellesleg egy rozéfröccs a tengerre néző kis teraszocskán. Szép volt.

Aznap este még vacsiztunk egy frankót a sorrentói kikötőben, aztán már nem kellett altatódal.

A szállodai reggelik a kovid miatt kicsit furcsák voltak, de a péksütemények, gyümölcsök osztályon felüliek (olyan jó ízű narancsot, amit szerintem előző este szedtek le éretten a fáról, máshol nem lehet enni) és másnap reggelre máris megtérült a bérautó fullos biztosítására költött összeg: valszeg a szálloda recepciósa a robogójával remekül végigcsikarta a kocsi oldalát. Legalábbis a feltűnő segítőkészségéről egyértelműen rá gyanakodtunk. Nem semmi azért: a szűk utcákon kamikázemódra vezető motorosok, robogósok, autósok között megúsztuk sérülés nélkül, a szálloda parkolójában nem sikerült. :D

A befektetésünk gyors megtérülése fölött érzett örömmel indultunk tovább Sorrentóból Materába.

Egy kis megjegyzés: Sorrentóból Materába az olasz csizmaszáron kelet felé autózva lehet eljutni. A térképre nézve ez egy körömpiszoknyi távolság. A valóságban 250 km. Barátaim, az olasz csizma nagy. Q nagy! A tetejétől a csizma orráig van kábé ezer km.

Persze mi nem az egyenes utat választottuk, mert meg akartuk nézni az Amalfi partot. Mit mondjak? Érdemes volt átlag 20-szal végig araszolni ezen a 30 kilométeren. Festői, ahogy a tengerbe szakadó szikla és a türkizszínű (máshol azúrkék) tenger összeér. Ahogy a legmeredekebb lejtőkre is építenek a taljánok mindenféle színes házakat. Ahogy az utat a sziklába vájták, néha többszáz méter magasan a tenger fölött, néha a tenger szintjén. Ahogy a motorosok, robogósok cikáznak az autók között a sziklafal tetejére épített utakon, mintha nem lenne holnap. Nyáron mondjuk nem jönnék erre autóval, mert a forgalom elviselhetetlen lehet, a hőség pedig a déli tájolású sziklafalak miatt minimum 50 fokos. De robogóval akkor lehet az igazi.

A Materába vezető út alatt tettünk egy korszakalkotó felfedezést: az amúgy drága olasz autópályák Nápolytól délre ingyenesek.

Matera. Ha láttad az új James Bond filmet, akkor tudod, melyik városról beszélek. Én nem a film miatt akartam elmenni – akkor még nem is tudtam, hogy részben ott forgatták –, hanem Csikós Zsolt cikke inspirált, amiatt akartam a saját szememmel is megnézni. Dióhéjban: több ezer éve lakják. Viccesen szokták mondani, hogy az új belváros 600 éves. És ez nem is vicc! A város nagy részét kőbe vájták, és – hasonlóan Pompeihez – itt is több ezer éve kövezett utakon jártak az emberek. Az egész város egy labirintus. Így, hogy az építmények nagy része a sziklába van vájva, amikor a járdán, lépcsőn jársz, akkor mindig valakinek a háza tetején sétálsz, sokszor kémények között. Különleges élmény. Mondjuk „kijutott nekik a jóból”, mert folyamatosan kéznél voltak ott, a Jón tenger közelében, és felváltva fosztogatták az ott lakókat mindenféle népek. Viszont látni azt, hogy 1400 (!!!) éves Krisztus freskók is találhatók ott, egyszerűen felfoghatatlan. Képzeld el! Bizáncból jöttek jobb híján a művészek, akik felpingálták azokat a képeket a falra. Majd’ másfélezer éve. Természetesen ismét eszembe jutott, hol lehettek akkoriban őseink. Talán Etelközben? Akkoriban a Kárpátmedencében még Atilla hunjai garázdálkodtak?

Természetesen Matera látnivalóinak a töredékét sem néztük meg, de nem is ez volt a célunk.

Megnéztünk dolgokat, sokat sétáltunk, kirándultunk a környéken is, közben jókat ettünk, és ittunk.

Az evésről a legjobb élményem egy nem annyira várt helyen született: egy hentesnél. Ugyanis ez a hely olyan, hogy reggel hentes, este pedig étterem. Még reggel megcsinálja a jóember az este az étterembe szánt cuccokat, kolbászt, mindenféle fasírtszerű dolgokat, tésztába csomagolt akármit, rablóhúst, satöbbi, aztán este ráböksz a hentespultban, hogy melyiket kéred, ő pedig grillen tökéletesen megcsinálja, és hátul, az étteremben felszolgálják neked. Persze előételnek kapsz egy kis grillezett hagymát balzsamecettel és olivabogyót. No meg olyan asztali bort – szintén saját készítés –, hogy lemész hídba. Életem egyik legjobb sztékjét ettem itt, kedvesem pedig szintén nem panaszkodott, mellé bepusziltunk egy kancsó bort, és két palack vizet. Összesen fizettünk 22 eurót az egész vacsoráért. Huszonkettőt! Viszonyításképp: itthon a sztékek 25-30 eurónál kezdődnek. Köret nélkül. Egy adag. No, mindegy!

Összesen két napot töltöttünk Materában, aztán indultunk tovább délnyugatra, Calabriába. Persze közben muszáj volt csobbanni egyet a Jón tengerben. Érdekes volt megélni, hogy a jónéhány kilométer hosszú strandon voltunk hatan. Ameddig a szem ellát, hatan. Pedig tökéletes strandidő volt így szeptember végén, a levegő kábé 30 fokos, a víz 24-25.

A calabriai cél az volt, hogy a semmi közepén, nemzeti parkok közelében töltsünk néhány napot, ahol aztán kirándulunk, amikor ahhoz van kedvünk, vagy leruccanunk fürödni a tengerhez, amikor pedig ahhoz.

Ami itt nagyon különleges ráeszmélés volt a nagy, 2000 méter fölötti hegyekhez nem szokott agyamnak, a távolságok viszonylagossága. Hiába keresel ugyanis túraútvonalat 20 kilométeres körzetben, előfordulhat, hogy a magas hegyek, szerpentinek, kacskaringók miatt 80+ kilométert kell autóznod, hogy a kiindulópontra érj. Ugyanez a tengerparttal. A Tirrén tenger csak 20 kilométerre volt tőlünk légvonalban. Lefordítva: másfél óra kocsival.

Viszont minden pillanata megérte. Tökéletes utakon, enyhe túlzással majdnem függőleges lejtőkön legelő tehenek között remek volt. Értelmet nyertek a páros és páratlan ujjú patások képességei közötti különbségek. :D Rengeteg tehenet láttunk ugyanis borzasztó meredekségű lejtőkön legelni, hegyikecskéket megszégyenítő egyensúlyérzékkel. 

Amit megfigyeltünk Calabriában, hogy az emberek szeretik a falvaikat, városaikat mindenféle hegyek tetejére építeni. Aztán az idők során ezek a falvak terjeszkedtek, lefolytak a hegyoldalakon, hasonló összefüggő településképet mutatva, mint akár Matera. Ilyen falu volt az is, ahol laktunk, Morano Calabro. A szállásunk egy nemrégiben felújított régi lakás volt, klasszikus bútorokkal berendezve.

Olyan falusiakat képzelj el, mint Magyarországon is: mindenki ismer mindenkit, köszönnek az utcán, megnézik az idegeneket, beszélgetnek a boltban, satöbbi. Üdítő! Például a kis sarki boltot, ahol reggelit vettünk, egy fiatal pár üzemelteti. Semmilyen közös nyelvet nem beszéltünk, mégis olyan jól megértettük egymást a kajával, focival kapcsolatban, hogy valami hihetetlen. Szoktam mondani a kedvesemnek, hogy nekem itt, Németországban ez hiányzik nagyon Magyarországhoz képest: hogy tudjak poénkodni a boltban az eladókkal, jót röhögni valami hülyeségen, ilyesmi. Nos, ez 10 év után sem megy a germánoknál, de ott, Dél-Olaszországban, a semmi közepén már egy nap után ment.

Az itt töltött néhány nap alatt persze elmentünk túrázni, kétszer is. Jó hasznát láttuk az itthoni, heti rendszerességű túráinknak, mert meglepően jól bírtuk a szintemelkedéseket. Teljesen más 1500 méter fölött sétálni a hegyek között, mint a max 5-600 méter magas Odenwaldban. Más a növényzet, más a meredekség, sziklák, vízesés, satöbbi. Minden más.

Persze fürödtünk is, a Tirrén tengerben.

És persze ettünk és ittunk továbbra is finomakat, de ez már kezd unalmas lenni. Viszont mondtam már? Imádom a kávét. Elsősorban az olasz típusú eszpresszót, risztrettót. Csak úgy feketén, cukor és tej nélkül. Bárhol Olaszországban. Viszont itt, a világ végén, egy kis falusi kávézóban is olyan kávégép van, amilyen az egri kávézókban összesen kettő – egy a Frei kávézóban, egy pedig Csernuséknál – és olyan jó kávét csinálnak, amilyet Magyarországon kevés helyen. És egy duplát 1.30-ért?

 Az itteni négy nap nagyon gyorsan eltelt, és indultunk vissza Sorrentóba, a már ismert szállásunkra, ahol a nyaralás utolsó éjszakáját is töltöttük. A véletlenek szerencsés összejátszása miatt a takarító nem takarította ki a nekünk szánt szobát, ezért egy tengerre nézőt kaptunk helyette, ami miatt egyáltalán nem bánkódtunk.

Az utolsó estén nyilván papírkutyák voltunk, és nem mentünk be Nápolyba, hanem helyette Sorrento központját vettük célba, egy megfelelő méretű fagyi és vacsora elfogyasztása, valamint különböző emléktárgyak beszerzése végett. Ezeket természetesen a reptéri boltban kiegészítettük ezzel-azzal, de ezzel már nem untatnálak benneteket.

Lezárásként mit tudnék még hozzátenni? Hogy menjetek ti is oda? Természetesen, ha megtehetitek, menjetek ti is Dél-Olaszországba nyaralni. Én tuti vissza fogok menni

Az UEFA 3 zárt kapus haza meccsre büntette Magyarországot a rasszista megnyilvánulások miatt. Sok lapban olvastam, hogy ez igazságtalan, és miért adtak ilyen szigorú büntetést, miközben az angolok, románok, lengyelek, …

Barátaim, egyszerű a válasz: Európában mindenkinek tele van a hócipője a magyarokkal, nem szeretnek bennünket. Hogy ez igazságtalan, meg kollektív büntetés? Na ja, igen, az. Viszont ha próbálunk elvonatkoztatni, és megnézni kicsit messzebbről a tényeket, lehet, jobban megértjük, miért mindig mi:

Itt vagyunk Európa szívében, kis ország, satöbbi.
1920, Trianon előtt utoljára 1541-ben voltunk függetlenek. 400 (!!!) évvel korábban. Sőt, 1920-tól is csak 1944-ig (45-ig?), utána 1990-ig megint nem. Ez így már majdnem 450 év. 1541 után jött a török, és a habsburg, majd már csak a habsburg, majd az orosz.
Ennek ellenére szájalunk arról, hogy vissza Erdélyt, a Felvidéket, Vajdaságot, Kárpátalját. Azokat a területeket, amelyek 450 évvel korábban voltak utoljára a mieink.
A románok és a szlovákok nyilván nem szeretnek ezért.
És igen, tudom, hogy a trianoni döntés igazságtalan volt, a Trianon utáni kitelepítések pedig méginkább. És lehetett volna jobban. Sokkal jobban.

Aztán mi történt 1990 után?

Nagy reményekkel és jó esélyekkel indultunk, de nehéz volt, nagy volt a munkanélküliség, ezért behoztunk nagy multi cégeket, mert a meló kellett, a magyar termékek addigi piaca összeomlott, önerőből nem tudtunk talpra állni. A multi cégek pedig kapitalista módjára viselkedtek, és a profit volt náluk a legfontosabb. Lett munkája a magyarnak, de valahogy az életszínvonal nem közeledett annyira a nyugat-európaihoz, mint szerettük volna.
17 éve, az EU-csatlakozás után még több pénz ömlött, ömlik az országba azért, hogy a gazdaság, életszínvonal kicsit jobban felzárkózzon.
Mit tettek ekkor a döntéshozók? Loptak. Lopnak. Abból a pénzből, ami felzárkóztatásra volt/van szánva. (Ők felzárkóztak, az igaz. Sőt!)
És az elmúlt években még mi történt? Elkezdtük büntető-adózni azokat a multikat, akik kihúztak a szarból 20 évvel azelőtt – azért, hogy most már ugyan menjenek innen, hadd vegyük át, amit ők ki/felépítettek. És persze szidtuk az EU-t (igen, ahonnan a lóvé érkezik) teli torokból, hogy bürokratikus, korrupt, és Soros és Gyurcsány.
A multik mennek, de az EU persze türelmes velünk, mert valamennyi lopás (sőt, lehet, hogy mind) bele volt kalkulálva, mint veszteség. De mindeközben a saját fészekbe szarni Nyugat-Európában sem elegáns.
Szeret ezért bennünket bárki az EU-ban? Nem. Senki

Csak azért, hogy biztosra menjünk, mit csinálunk még? Az EU gazdasági/politikai/morális ellenségeivel (na jó, versenytársaival), az oroszokkal, törökökkel, beloruszokkal, kínaiakkal, satöbbi barátkozunk. És nemcsak barátkozunk, hanem be is engedjük őket az EU-ba – együtt fotózkodunk velük, állampolgárságot adunk nekik, megvétózunk egységes EU-állásfoglalásokat velük szemben, idehozzuk (sőt kifizetjük) az egyetemüket, vasútjukat, és így tovább.
Szeret ezért bennünket bárki az EU-ban? Nem. Senki

És most még mivel tetézzük ezt?
Megszavazunk egy olyan törvényt, ami megbélyegez törvényesen élő, tisztességesen dolgozó adófizető embereket. A civilizált országokban ez már régen a rasszizmussal egy kategóriába tartozó dolog. Ráadásul, amikor szólnak, hogy ezt talán nem kéne, visszabeszélünk, hogy nekünk nincs rabszolgatartó múltunk. Mi van? Mintha valaki megkérdezné, „hány óra?”, mi pedig azt válaszoljuk, hogy „a te anyád!”
Szeret ezért bennünket bárki? Már hogy szeretne?
Türelmesek velünk, mint a hülye Mórickával az iskolában, de mindennek van határa.

Folyamatosan pattogunk, mint a nikkelbolha a picike, kleptokrata gazdaságunkkal, a romló színvonalú oktatásunkkal, a leépülő egészségügyi rendszerünkkel, és közben osztjuk az észt, hogy "mi jobban tudjuk", és "mi keményen dolgozunk", és "mi megérdemeljük".

Ezt az arroganciát, idiotizmust hosszú távon nemhogy szeretni nem lehet, de elviselni sem.

Mondhatjuk, hogy Orbán tehet erről, és nem igazságos egész Magyarországot büntetni ezért.

Igen, lehet, hogy Orbán tehet róla.

De Orbánról ki tehet?

Van egy rossz hírem, drága barátaim: mi. Te, én, ők – akik megszavazták, hogy amit ő csinál, az jó, az kell nekünk. Sőt, kétharmad. Még ha te vagy én nem is szavaztuk meg, ilyen a demokrácia. Mi megszavaztuk.

Visszatérve a focimeccsekre: ez már a sokadik alkalom, hogy figyelmeztetnek, sőt büntetnek bennünket. Kitiltottuk örökre a focipályák közeléből is a barmokat? Nem. Lett volna rá lehetőségünk, volt szurkolói kártya, beléptető rendszer, a nézőteret figyelő kamerák? Igen, mindez volt. Mégsem tettük meg, nem tiltottuk ki őket.

Szóval lehet, nem igazságos, hogy nem lehet közönség a magyarországi nemzetek libája meccseken, vagyis az, hogy egy korrupt, összevissza beszélő szervezet, mint az UEFA megbüntet bennünket, és jobban büntet meg, mint másokat. De egy egyszerű dolog történt: az UEFA beállt a sorba, megérezte azt, hogy ha bennünket jobban megbüntet, mint másokat, annak nagyon sokan örülnek.

Viszont a fentieket látva, megérdemeljük. Ha nem tud kultúremberként viselkedni, ha nem tudja kordában tartani a néhány hagymázas idiótát, akkor maradjon otthon a magyar és nézzen tévét.

És ez még semmi, a türelem velünk szemben még mindig tart. Minél előbb szembe tudunk nézni az érkező visszajelzésekkel, annál jobb.

Amint Viktor megnyitotta a határokat, autóba ültem, és hazavágtattam Egerbe. Már korábban elhatároztam ezt, mert piszok honvágyam van az után, hogy majd’ egy évig nem voltam otthon. Eddig ez a rekord, és remélem, nem fog soha megdőlni.

Jó volt átélni ismét, hogy lehet találkozni a családdal, barátokkal, hogy többé-kevésbé szabadon lehet jönni-menni. Kicsit kellemetlen volt, hogy étterembe nem ülhettem be kajálni, de még a piacon sem tolhattam be a szokásos lángost, vagy sült kolbászt – magyar véderségi igazolványom nincs,

„Hogy lehet a halálcsillagra belépni?” – „Véderségi igazolvánnyal”

és egy oltás után németbe még nem adnak ilyesmit. Hiányzott még tíz-húszezer a bűvös 5,5 millióhoz. Szóval lángost nem ettem, a sült kolbászt pedig hazavittem – úgy is jó volt. Étterem se volt, csak dzsankfúd házhozszállítás.

Nem is tudatosult eddig bennem, hogy ez az egy év hómofisz mennyire hazavágott pszichésen. Előtte örömmel mentem be a munkahelyre – na jó, nem mindig –, most pedig keresem a kifogásokat, hogy miért kezdjek el minél később bejárni ismét rendszeresen. Nem oké, muszáj leszek megerőltetni magam.

Csoda, hogy a tinédzserek között nem lehet hallani, hogy sokan megmakkantak volna a társasághiánytól. Gondolj bele! Te mit csináltál 16-18 évesen? Én folyamatosan a haverokkal lógtam, motort szereltünk, rezidobot raktunk rá, aztán üveghangon „száguldoztunk”. Amikor pedig nem ezt, akkor edzésre jártam, fociztam, satöbbi. Mindig. A lényeg az volt, hogy soha ne legyek otthon. Nehogy már az őseimmel kelljen bármennyi időt is töltenem. Még a végén segítenem kell a fateromnak a különböző nagydarab fák aprításában. Én, amikor felnövök (persze tudtam, hogy 17 évesen már teljesen felnőtt vagyok, bár még iskolába járok), biztos nem pazarlom az időmet arra, hogy reggel 8-tól este 5-ig egy munkahelyen gályázzak. Szóval csoda, ha a tinédzserek nem bolondultak meg. Remélem, tényleg nem.

 Minden esetre nekem nagyon jó volt minden estét a családdal, barátokkal tölteni. Nagyon hiányzott. A heti-kétheti egyszeri meszindzseres videohívás nem pótolja ezeket az egészestés beszélgetéseket.

Tettem egy korszakalkotó felfedezést is.

Mivel nem nyaralni mentem haza, hanem csak a hómofisz helyét helyeztem ezeregyszáz kilométerrel keletebbre, dolgoztam (a kollégáim szerint úgy tettem, mintha). Ahhoz viszont net kell, és egyrészt a szomszédjaim kölcsön internetén nem lett volna fair melózni, másrészt a céges, vagy saját német mobilnetemet roamingos hotspotként használni nem látszott jó ötletnek. Kigugliztam tehát, hogy van már internetes adatforgalomra optimalizált szimkártyás megoldás Magyarországon. Bementem hát a mobilboltba, és vettem egy ilyen kártyát. Első gondolat az volt, hogy veszek egy hozzávaló routert is, de olyan nem lehetett egész Egerben kapni szombat délelőtt, Miskolcra meg nem volt kedvem hótfáradtan elautókázni (1100 km = 10 óra vezetés éjszaka). Szerencsére, mint kiderült, a céges laptopnak van szimkártya foglalata is, és így, hogy egyedül voltam otthon, teljesen bevált – céges hálózatelérésre, videokonferenciára, mindenre. Teljesen jó sebességgel megy – nem hasít az ígért 150 megabittel másodpercenként, de a 30 is használható. Tudom ajánlani. Azóta már visszajöttem Bezzegnémetországba, és lőttem egy 4G-s mobilroutert, hogy amikor családostul visszamegyünk néhány hét múlva, legyen net a házban. Kíváncsi vagyok, hogy fog működni. Mert el tudom képzelni, hogy ez a jövő (lehet, hogy sokaknak már a jelen, nekem még nem).

Szóval, tanulság (mert olyan kell): élvezzük az életet, menjünk-jöjjünk-sörözzünk-beszélgessünk, amíg lehet!

Az elmúlt napokban mennyit gondolkodtál a Fudan alapítványnak adott értékes telkekről, az alapítványokba kilopott ezermilliárdokról? Vagy mennyi hír szólt ezekről a témákról a mindenféle médiában? Vagy mennyi nemzetközi kritikát láttál megjelenni minderről? Vagy mi van az ellenzéki összefogással?

Ugye? A válaszod nulla, vagy egy nullához nagyon közel eső szám.

Vajon miért? Nos, egy újabb topik került elő, a pedofil-törvénnyel egybemosott LMBTQ-ellehetetlenítés.

Zseniális emberek dolgoznak a fidesznél, esküszöm! Eddig is tudtuk, de ismét bebizonyosodott.

Vegyük csak sorra, mi történt:

Először a fidesz előállt egy pedofiltörvénnyel, ami teljesen frankó volt, minden ellenzéki párt is támogatta. Senki nem értette, hogy hol itt a csapda

Aztán egyik napról a másikra beletettek olyan passzusokat, amelyek nem engedélyezik, vagy erősen korlátozzák a melegekkel, a homoszexualitással kapcsolatos kommunikációt. Erre nyilván többféle reakció érkezett/érkezhet:

• az ellenzéki pártok – a jobbik kivételével – felhördültek, és elkezdtek tüntetni
• az ellenzéki összefogáson óriási repedések keletkeztek – a jobbiknak nincs gondja a homofóbiával, meg is szavazta a törvényt a fidesszel karöltve. Ki fog ezek után a jobbikra szavazni a liberálisok közül, és fordítva?
• mostantól lehet mutogatni az ellenzéki pártokra, az ellenzéki összefogásra, hogy a perverz disznók nem voltak hajlandóak megszavazni a pedofil-ellenes törvényt
• ismét lehet fikázni a nyugatot, amikor ők elkezdik kritizálni az új törvényt – „sok pedofil! igaza lehet trombitának, a világot egy pedofil hálózat irányítja”
• szépen odadörgölőztünk putyinhoz, mert az oroszoknak szintén van egy ilyen törvényük
• senki, de qrvára senki nem foglalkozik a Fudannal, a kiszervezett ezermilliárdos közvagyonnal (ami elvesztette közvagyon jellegét – lol), de még a félszarul kezelt járványhelyzettel sem

Vajon mennyi ilyen témája van még a fidesznek talonban?

Komolyan gondolja még bárki, hogy van esélye jövőre az ellenzéki összefogásnak?

Röviden? Semennyi!

Hosszabban? Olvass tovább!

Nem tudom, mennyien olvassátok Uj Péter heti szösszeneteit, amelyek sokszor inkább jól kifejtett konteók, de a múltheti elég erősen megmaradt bennem, ezért hadd osszam meg a fő gondolatokat veletek, a saját gondolataimmal kiegészítve.

Nagyban folyik az ellenzéki összefogás előkészítése, az előválasztások megtervezése, satöbbi. Mindez frankó.

Zárójelbe: mellesleg miért is keressük folyamatosan „Orbán kihívóját”, egy lehetséges másik vezetőt, aki majd… aki majd… aki majd mi? Magyarország máris Észak-Koreává változott, ahol kell egy kedves vezető? Ámberek! A miniszterelnöknek nem hadvezérnek kell lennie, hanem egy jó menedzsernek, aki megfelelő vezetőket, szakembereket választ maga mellé, és együtt biztosítják, hogy a Magyarországnak nevezett gazdasági társaság jól vegye a következő 4 év akadályait, közben fejlődik, és a tulajdonosok is jól járnak. (Több, jól működő országban azt sem tudja senki, hogy hívják a miniszterelnököt.) És hogy kik a tulajdonosok? A magyarok, az adófizetők, ti, mi. Vagyis a miniszterelnök, a többi miniszter, államtitkár, szakértő és további slepp az adófizetők alkalmazottjai – innen a név: közalkalmazott. Vagyis az arrogancia, az adófizetők hülyének nézése a miniszterek, államtitkárok részéről nem frankó. Mert akkor a következő állásinterjún – nevezzük választásoknak – a hazudós, arrogáns kedves vezetők repülnek. Legalábbis egy normál (sokak szerint liberális, vagy nyugati típusú) demokráciában. Zárójel bezárva.

Visszatérve az ellenzéki összefogáshoz. Egy fontos dolgot felejtenek el az amúgy tehetséges és többnyire szimpatikus ellenzéki politikusok: azt, hogy Magyarországon nem hagyományos (liberális vagy nyugati típusú) demokrácia van. Hanem „illiberális”. Vagyis itt nem úgy van ám, hogy a hazug, lopós közalkalmazottakat csak úgy ki lehet rúgni. Ezek a hazug, lopós – ámde nagyon okos és magasan képzett – közalkalmazottak kitanulták 20-30 évvel ezelőtt azt, hogy hogy működik a liberális demokrácia, mik a gyengéi, és hogyan lehet azokat kihasználni. És meg is teszik. Mármint a kihasználást. Mik ezek a gyengék?

• a választópolgárok akaratának „szentsége”
• az abban való hit, hogy a választópolgár, ha hazug, lopós közalkalmazottat lát, azt mérhetetlen bölcsességében leváltja
• és ebből következően az, hogy semmi nincs következmények nélkül

A megválaszolásra váró kérdések tehát a következők voltak arra az esetre, hatalomra kerülnek:

1. Hogy lehet a választópolgárok akaratát befolyásolni, hogy ne tudjanak bennünket kirúgni akkor se, ha ellopunk mindent, és lehazudjuk a csillagokat az égről?
2. Hogy lehet a romló – ámde gazdag – nyugatból minél több lóvét kisajtolni és azt zsebre tenni?
3. Hogy lehet mindezt a megszerzett hatalmat hosszútávon konzerválni úgy, hogy senki ne vehesse el?

És ebből Viktorék szépen összerakták a hosszútávú tervet:

1. Akarat-befolyásolás: központosítani kell a médiát, mert a polgár úgyis azt hiszi el, amit sokszor hall. Nem kell, hogy az a dolog igaz legyen
2. Lopás: néhány megbízható haverral (akik majd a végén emlékezni fognak rá, hogy honnan is jött mindez) cégeket kell létre hozatni, majd a törvényes közbeszerzéseken annyi pénzt juttatni nekik, hogy jól meggazdagodjanak
3. Hatalom konzerválás: az így megszerzett gazdagsággal olyan stratégiai ágazatokat kell felvásárolni, amikre mindig is szükség lesz és ezen kívül folyamatosan fialni fogja a pénzt: média, bank, energia, közlekedés, vendéglátás, stb. Emellett persze annyi közvagyonra kell rátenni a kezünket, amennyire csak lehet – pl. közvagyon alapítványokba történő kiszervezésével

Az elmúlt 11 év alatt természetesen a hatalmat központosították – így már mindegy volt, hogy az önkormányzati választásokon az ellenzék nyert, az önkormányzatoknál tényleges hatalom már úgysem maradt (Sőt, ez még a Fiyisz malmára is hajtotta a vizet, mert lehet a fanyalgóknak mondani, hogy "nem látod, kisgyerek? elvesztettük a választást! itt demokrácia van!") Most pedig folyik a 3. pont végrehajtása, a kiszervezés: hosszútávon ugyanis a gazdasági hatalom jelenti a tényleges hatalmat.

Az, hogy a 2022-es választásokon mennyi esélye lesz az ellenzéknek? Ez sajnos majdnem kizárólag a Fideszen múlik. Ha úgy gondolják, hogy nem kell már nekik kétharmad, hanem az egyszerű többség is elég, akkor az ellenzéki összefogás elérhet 49%-ot – a birtokukban lévő médián keresztül, a mi pénzünkből ugyanis olyan erős kampányt folytathatnak Orbánék, amilyet csak akarnak. Akkor legalább lehetne hülyíteni a nyugatot, hogy "látjátok, ostobák? itt demokrácia van!" Előbb-utóbb, amikor már a gazdaság kiszervezése véget ért, akár már a politikai hatalmat is elengedhetik (majd talán 2026-ban). Olyan törvényekkel betonozták ugyanis be a gazdasági hatalmukat, amiket csak kétharmaddal lehet megváltoztatni (lásd az alapítványokba kerülő közvagyonnal kapcsolatos törvényeket). És az ellenzéki kétharmad csak akkor lehetséges, ha Viki engedi. Engedni fogja? Már miért engedné? Nem hülye.

Mit fog ebből a magyar látni?

• Egy új arisztokráciát, ami a következő sok évtizedben meghatározza majd, hogy a politika milyen döntéseket hozzon. Mert a kezükben lesz a média-, az energia- és a bankszektor. Nem kell, hogy még dolgozni is kelljen a parlamentben, meg vitatkozni mindenféle másik közalkalmazottakkal.
• Ezen kívül mit? Semmit. Ugyanúgy bérből és fizetésből kell majd megélnie, mint mindig. Az meg, hogy számára felfoghatatlan vagyonokon ülve határozzák meg emberek, hogy merre van az előre, az soha nem is érdekelte.
• Sőt! Az új arisztokráciának az lesz az érdeke, hogy a magyar gazdaság dübörögjön. Az, hogy ők majd szépen lefölözik a hasznot, az átlagembert szintén nem fogja érdekelni. Hogy lopott - tőlünk lopott - pénzből lettek arisztokraták? Arra 20 év múlva már senki nem fog emlékezni.

12 nagy fociklub bejelentette, hogy létrehozzák az Európai Szuperligát. Az UEFA (európai foci szövetség), FIFA (nemzetközi foci szövetség) és egy csomó másik FA ellene van. Most akkor hogy is van ez?

A 12 klub értéke a Forbes szerint összesen 27 milliárd dollár.

27. Milliárd. Dollárok.

Sok. Csak viszonyításképpen: a tavalyi magyar GDP, vagyis a Magyarországon megtermelt összes termék értéke 154 milliárd dollár volt, alig 5,7-szerese ezen fociklubok értékének. Szóval nem azt mondom, hogy ezek a klubok kilóra meg tudnák venni Magyarországot, de a Duna-Tisza közét mellényzsebből. Főleg, hogy ha még a várt további három klub (hadd tippeljek: Bayern, PSG, Dortmund) is csatlakozik hozzájuk a maguk 5 milliárd dolláros értékével. Vagyis elég komoly gazdasági súlyuk, tárgyalási pozíciójuk van.

Ezek a klubok többé-kevésbé gazdasági alapon működnek (tartozik-követel-nyereség-veszteség – és most hagyjuk a ködös spanyol viszonyokat), elég sikeresen.

Most nézzük a másik oldalt, a különböző FÁkat (FIFA, UEFA, etc.): ők szervezik a foci körüli dolgokat. Teszik mindezt annyira sikeresen, hogy a Magyarországon kívüli világ legkorruptabb szervezetei közé tartoznak: lásd oroszországi vébé, katari vébé. Sepp Blatter, a FIFA korábbi elnöke minimum 100 millió dollárt sinkófált el 17 éves FIFA-vezetése alatt, Michel Platini, az UEFA korábbi elnöke pedig szintén bizonyítottan több millió dollár csúszópénzt fogadott el. Ők azok, akik megszervezik a nemzetközi tornákat – bajnokok libája, európa bajnokság, ilyesmi –, beszedik a médiától a közvetítési díjakat, a nemzetközi tornákon a jegybevételeket, majd visszaosztják ezeket belátásuk szerint a nemzeti szövetségeknek és a klubcsapatoknak.

És mindazért, hogy ez a bevétel még nagyobb legyen, egyre több csapatot vonnak be a tornákba – többek közt ezért van ott Magyarország a foci EB-n, illetve a Fradika az UEFA kupa csoportkörében. Mi jár ezért a nagy csapatoknak? Kockázat. Mert ha a sokmillió eurót érő focistájuk megsérül a Libakergető SC elleni „rangadón” – mert a Libakergető SC focistái nyilván csípnek-rúgnak-harapnak azért, hogy megnehezítsék az esélyes csapat dolgát –, és emiatt Lionel Messi vagy Robert Lewandowski nem tud játszani hónapokon keresztül, a bajnoki jegybevételeik csökkennek, a csapat értéke csökken, stb. Hát megéri nekik? Nem. Ráadásul milyen meccseket néz az átlagos fociszurker inkább, a Fradi-Barcát, vagy a vele párhuzamosan játszott Real Madrid-Liverpoolt? Na ugye!

És itt jutott eszükbe (már jónéhány éve) a nagy kluboknak, hogy miért ne a nagyobb érdeklődést és bevételt generáló meccseket játsszák csak le? Ugyanannyi sérülési kockázat mellett sokkal nagyobb a bevétel. Ráadásul ezeket a korrupt FÁs mókusokat is el tudják zavarni a pénz közeléből.

Igazuk van? Persze, hogy igazuk.

A magyar fociszurkoló pedig mit fog tapasztalni? Egyrészt azt, hogy a magyar csapatok nem fognak ilyen körökben játszani. (Eddig is csak statisztáltak, de legalább reménykedni lehetett, hogy „Dombi Tibi lefutja Alabát, kapura gurít. Fölé…”.) Másrészt minden héten rangadók lesznek, amit tudunk nézni.

Nagyjából olyan lesz ez, mint Észak-Amerikában az NHL, NFL, NBA, satöbbi. Ott is nagy klubok vannak, ők diktálnak, és egész jól működik az üzleti modell. Egyet tettek csak a 12 európai fociklub vezetői: feltették maguknak a kérdést, hogy ha a foci ennyire népszerű, miért ne lehetne ugyanazt a modellt itt is felépíteni, ami Amerikában működik? A távolságok nem nagyobbak, mint ott, sőt! A népesség, fizetőképes kereslet talán még nagyobb is. Ennyi! Szerintem ezt már a FIFA is látja és kezd semleges álláspontot felvenni, az UEFA pedig majd szervezheti a nemzetközi kvalifikációs tornákat az Európai Szuperliga felajánlott további 5 helyéért.

Gondolom, mindenki hallotta Petry Zsolt közelmúltbeli történetét. Aki nem, az járjon utána, vagy olvassa el ezeket a cikkeket (egy, kettő, három).

Szóval kirúgták ezt a jóembert és politikai ügy (is) lett belőle. Nem ő csinálta a politikai ügyet, hanem a politikusok. De most ezt hagyjuk, nem erről akarok értekezni ebben a kisdolgozatban, hanem Petry Zsoltról és a vele történtekről.

Zsolt egy jó kapus volt, és most egy annál még jobb kapusedző. Sajnos, 17 év németországi élet és munka után elkövette azt a hibát, hogy az őt foglalkoztató cég alapokiratában rögzített értékekkel ellentétesen nyilatkozott. Erre az őt foglalkoztató cég kirúgta. A történet ilyen egyszerű. Az, hogy ez a cég egy fociklub, az lényegtelen. A cég, az cég – egy üzleti vállalkozás, üzleti célokkal, alkalmazottakkal, vezetőkkel, satöbbi.

Hadd világítsam meg egy példán keresztül:

• A jelenlegi cégem egyik alapértéke, amit minden nyilatkozatában hirdet, a becsületesség
• Tegyük fel, hogy én egy sokak által ismert ember vagyok – véleményformáló / influenszer :-D –, és azt nyilatkozom az újságnak, hogy „aki hisz a becsületességben, az is hülye, szemesnek áll a világ, én is úgy loptam össze a napi lamborghinire valót”
• Mit tesz erre a cégem? Kirúg, mint macskát szarni. Miért? Azért, mert nemcsak azért kapom a fizetésemet, hogy jól végezzem a munkámat, hanem emellett azért is, hogy a cég értékeit képviseljem.
• Sőt, mivel a becsületesség mostanában trendi, ennek az egésznek híre megy, és olyan cég, aki kicsit is ad a megítélésére, nem fog engem foglalkoztatni a közeljövőben. Sehol. Csak ott, ahol majd jól rálegyintenek, sőt rám kacsintanak, hogy „ugyan már, Gerzson, szemesnek áll a világ, ha lehetősége adódna rá, azt hiszed más nem lopna?”
• Hogy érezném magam ebben a szituban? Szarul

Na, ilyen lehet most Petry Zsoltnak. Sajnos benézte, amit nagyon sajnálok.

Egy dolgot nem értek csak, mert abban biztos vagyok, hogy egy értelmes, intelligens ember: hogy a francba nem rakta össze 17 év németországi élet után, hogy ez nem egy következmények nélküli ország? Itt, ha valaki a saját fészkébe piszkít, azt onnan kirakják. Sőt, szerintem a második világháború óta ebben az országban, aki politikailag korrekt akar lenni, sokkal jobban figyel arra, hogy hogyan fogalmaz, mint más országokban, mert még mindig sokan azt gondolják szerte a világban, hogy „német = náci = fajgyűlülő = népirtó”. És ezt a traumát még nem sikerült a németeknek kiheverniük.

Mielőtt még bezzegnémetország-fényezés gyanújába keverednék: az idióták aránya itt is ugyanakkora, mint bárhol másutt, bármilyen másik tetszőlegesen kiválasztott közösségben. Mint tudjuk, ez az arány állandó.

Ja, és ha valaki a focicsapat szemszögéből is kíváncsi arra, miért is volt egyértelmű, hogy a Herthának így kellett döntenie, ez a rövid cikk szépen összefoglalja.

Na, üdv innen a faluszélről!